Sok könyvtörténeti tanulmány szerint az olcsó, nagy példányszámú, tartalmában értékes, úgynevezett zsebkönyv a 20. századi modern könyvkiadás vívmánya, 1935-ben jelent meg, és feltalálójának az angol Penguin Kiadót jelölik. Más művelődéstörténészek szerint viszont ez egyféle szemellenzős elfogultság, mert a zsebkönyv valódi feltalálója a híres velencei nyomdász és könyvkiadó Aldus Manuzio (1449–1515) volt, aki ilyen kis alakú „sétálás közben is olvasható” könyveket jelentetett meg. Merész újítás volt a rátarti olvasó elittel szemben, ráadásul a szokásosan legtöbb ötszáz helyett ezres példányszámban az olvasók érdekében. Manuzio tudta és gyakorlatba ültette azt, amiről ma sem feledkezhetne meg egyetlen kiadó sem, hogy a könyv sorsát az olvasók alakítják, még pontosabban a nagyszámú olvasó és a tömeges olvasás jelenléte vagy hiánya.

Némi túlzással mondhatjuk, hogy a zsebkönyv ma is forradalmasíthatja a könyv és az olvasó viszonyát, ha alkalmazkodik a művelődésre vágyó kispénzű vásárló igényeihez, amennyiben olcsó, de tartalmában és kivitelezésében igényes. Létjogosulttá teszi, hogy jó szerzők és jó könyvek nagy példányszámban jelenhessenek meg és jussanak el az olvasók széles rétegeihez, jelentősen módosítva a „könyvelit” feltételezett értékrendjét. Az emberek századokon keresztül tulajdonképpen ilyen zsebkönyvekből szerezték általános műveltségük számottevő részét: olcsó népkönyvek, ismeretterjesztő füzetek, diákkönyvtár-sorozatok stb. Könyvautomaták forgalmas köztereken?! Ingyen letölthető e-könyvek?!
A könyvkiadók jelentős hányada nem szívesen támogatja a zsebkönyvek tömeges kiadását, illetve ezt a formát a könnyű irodalomnak – lektűrnek, kriminek és hasonlóknak – tartja fenn. Ennél is rosszabb, hogy az olvasóközönséget arra próbálja ránevelni, hogy „komoly” olvasónak nem is illik ilyen könyvet vásárolnia. Persze tény, hogy ugyanazért a nyereségért a könyvkereskedőnek öt-hat vagy még több zsebkönyvet kell eladnia, tehát ötször-hatszor többet kell dolgoznia, és egy-két drága könyv kiváltja a sok olcsóval járó többletmunkát! A modern reklámzuhatagban a boltosok vonakodnak kitenni a kirakatba az olcsó könyveket, mert nem elég látványosak, olcsóságukkal állítólag „értéktelenséget” sugallnak, nem csalogatják a vásárlót, hogy belépjen a boltba. Ki szereti a gazdagok asztalánál a szegény rokont! Szó mi szó, az üzleti vállalkozók célja a drága könyvek megvásároltatása a vevővel, és azt könyvelik el sikernek, ha eladták a legdrágább könyvet az üzletükből. Mindeközben, mióta könyvvilág a könyvvilág, az írók és olvasók részéről élő igény maradt az olcsó és tartalmas könyv. Amikor a kiadók arra hivatkoznak, hogy aki „olvas”, az mindenképp megveszi a könyvet, akkor hát inkább legyen drága, mert az ilyenek tükrözik igazán a kiadói, nyomdai formai bravúrokat, fejlesztik a szépérzéket stb. – akkor a könyvet lefokozzák tárggyá, a szerzőt és olvasót pedig e tárgy kiszolgálóivá teszik. A világszerte elterjedt, szakmai szép könyv-versenyek is a könyv tárgyéletét látszanak támogatni. Az egyetlen, ami a könyvet kilépteti tárgyvoltából – az olvasás. Minden irodalmi mű félkész áru addig, amíg az olvasó kézbe nem veszi, olvasni nem kezdi, mert ő zárja be a kört, fejezi be „a munkát” azzal, hogy a könyv szellemiségét befogadja vagy elutasítja. Az olvasónak/vásárlónak érdeke, hogy ez minél kevesebb pénzébe kerüljön.
Az irodalmi zsebkönyv történetének fontos időpontja 1974, és főszereplője Elsa Morante. Akkor már neves író volt, és férjével, Alberto Moraviával együtt az olasz irodalmi élet meghatározó egyénisége. A La Storia (A történelem) című regényét a kiadók tanácsai ellenére sem volt hajlandó más formában, mint olcsó zsebkönyvben kiadni, és a szokásos reklámkampányt is elutasította. Regénye revelációnak számított a kortárs irodalmi életben, széles körű vita követte, miközben öt hónap alatt 600 000 példányt adtak el belőle. Nem csupán sikeres „tartalom”, hanem igazi politikai akció is volt a kiadók eli­tizmusa ellen. Az író azt akarta, hogy könyve eljusson „az ártatlanokhoz, azokhoz, akik nem alakítják, hanem átélik a történelmet, de akiket lassan elfelejtenek”.
A többé-kevésbé őszinte könyvkiadó és könyvkereskedő szerint nem elég megírni a könyvet, el is kell adni, az írónak pedig úgy kell meghálálnia a kiadó bizalmát, hogy személyesen minden tőle telhetőt elkövet a könyv eladásáért, azaz esetenként bambán tűri, ha reklámbábuként rángatják. Ez a tehetség vergődése a kitartott és kitartó tisztázatlan viszonyában! Tartósított bolondság a ki kicsoda kérdése: az író futtatja a kiadót, vagy fordítva?