„S megy az örök vándor tovább elégedetten, mert vele van egyetlen talizmánja: az a boldogító önérzet, hogy világosságot terjeszt.” Ballagi Aladár, a 19–20. század fordulójának ne­ves művelődéstörténésze, a magyar nyomdatörténet első, ku­tatásokon alapuló, dokumentált összefoglaló tanulmányának írója jellemzi így a mindenkori hatalmak által meghurcolt írókat, könyvkiadókat és nyomdászokat.
Bornemisza Péter, a 16. században élt evangélikus lelkész, miután saját nyomdára tett szert, belekóstolhatott a „világosság” és a „boldogító önérzet” minden nyomorúságába. Az ördögi kísirtetek című munkájának kinyomtatásakor szerzőként, nyomdászként és könyvterjesztőként is meghurcolták. Mind­három minőségében feljelentették Bécsben, ahol aztán eretneknek nyilvánították. Börtönbe zárták, ahonnan három hét múltán, egy kosárban az ablakon át leereszkedve megszökött. Szerzőként főbenjáró bűnt követett el a könyv megírásával, mint nyomdászt azzal vádolták, hogy földesura tudta és engedélye nélkül nyomdászkodik és árulja a könyveit. Büntetésül pedig végül is olyan határozatot hoztak, hogy vízkereszt táján egy fagyos, esős napon családostul kiűzték abból a városból, ahol addig szolgálta a közösséget. Sorsa tragikus: nem lehetett sem lelkész, sem író, sem nyomdász, de még vándorló könyvárus sem, mert rendőrkémek figyelték. A hatalom nem kedvelte őt, hiszen kipellengérezte a feudális urakat, de a pórnép ellen is kifakadt, ostorozta a bűneiket, így az sem rajongott érte. Így beszélt a pórok kedvenc szórakozásáról, a széphistóriák olvasásáról és meghallgatásáról: „Immár csak mind hazugságnak hallgatására és hívságos mulatságra vágyódnak mindennek fülei, tisztátalan és fajtalan beszédnek hallgatására, hazug és álnok tanácsra, hamis és eretnek tanításra, rágalmazók, gyalázók, fondorlók sugárlásaira, peniszes csúfságra, bábabeszédre, álnokul költött fabulákra királyfia kis Miklósról, poéták óriásairól… és egyéb hívságról, virág- és szereleménekek hallgatására, lant, síp, dob, trombita hajja-hujjára és temény ezer csácsogásokra.”

A könyvtörténetben se szeri, se száma az írók és kiadóik zaklatásának. Előfordultak nagy ritkán a cenzúra elleni győ­zelmek is: semmilyen úton-módon nem találták meg azt a Vári Sándor nevű szerzőt, akinek két verse gépírásos füzetben terjedt (Jön a tél és Kinek dolgozik az idő). Sokáig rejtett maradt, hogy Illyés Gyula a szerző, s a név álnév. Sok más között Kassák Lajos személyét s műveit sem tévesztették szem elől a cenzorok. 1934-ben nemcsak hogy nem engedélyezték az Egy ember élete című regényét, hanem rögtön házkutatást rendeltek el és lefoglalták a már kész könyveket (725 példányt), a kéziratot, valamint a kész borítólapokat, a nyomdai matricákat és a korrektúrapéldányokat is. Négy év múlva Cserépfalvy próbálja kiadni Kassák új könyvét, Az anyám címére kötetet. A mű fiktív levelek sorozata. A vád legfőbb bizonyítékát az alábbi sorok jelentették: „Ó, kedves írótársaim, ne haragudjatok érte, hogy őrjöngő lelkesedéstekkel, hamis vagy ostoba szóöblögetéseitekkel szemben felidézek egy dalt a Si-kingből. Egy ókínai verset idézek, amely Krisztus előtt 827-ben íródott, ezer évekkel ezelőtt: Tábornok! / A gárda voltunk és az élsereg, / így harcoltunk száz császárért veled, / mit bántad ezt? Vérünk rőt harmatával / locsoltad mind a nyári réteket… // Tábornok! / Mi voltunk a császár oszlopa, / mikor halálba küldött ostoba / parancsod s ifjú szíveinknek bűzhödt / varjak hasában lett az otthona… // Tábornok! / Veres szemedből ronda gúny ragyog, / pazar ruhádon érdemcsillagok, / s az útkereszten térden állva koldul / a nő, ki hajdan minket szoptatott.” Az írót sajtó útján elkövetett, fegyveres erők elleni gyűlöletre izgatás vádjával elítélték, s börtönbe is került.
Mivel a túlságosan megnövekedett ellenőrizendő szövegek miatt a cenzorok már nem tudtak eleget tenni a feladatnak, az 1930-as években elterjedt gyakorlattá vált, hogy az állami és egyházi tisztviselők, börtönőrök, valamint börtönpapok is kaptak olyan megbízatást, hogy ellenőrizzék a börtönben raboskodóknak behozott olvasnivalót. Könyvtörténeti adatok szerint ez igencsak tetemes mennyiség volt, hiszen a köztörvényesek mellett nagyon sok politikai elítélt raboskodott, akik a tiltott könyvek feltételezett olvasói voltak. A mindinkább felületessé váló ellenőrzés gyakran kijátszható volt egy-egy lecserélt vagy letépett könyvborítóval. Tartósított bolondság: végül is, akik már úgyis börtönben vannak, miért ne olvashatnának olyant, amiért börtön jár?!