Vannak szerzők, akik fáradhatatlanul viszik a „nagy művet” könyv­kiadótól könyvkiadóig, egyre fásultabban veszik tudomásul az állandó elutasítás zsákutcáját, de ha sikerül összekuporgatniuk annyi pénzt, akkor megjelentetik saját pénzükön magánkiadásban. A nevüket viszont csak ritkán tudják meg vagy tartják észben az olvasók, a „nagy mű” elmerül az irodalmi kánon kegyetlen süllyesztőjében, az ő érzelmi életük pedig lassan-lassan libikóka lesz a megnemértettség és a jogosnak vélt felháborodás között. Másoknak viszont beteljesedik a sorsálmuk, zsákutca helyett siker és egy egész világ nyílik meg számukra, amikor egyik kiadó a sok közül végre kimondja a boldogító igent. A könyv­történet teli s teli van ilyen esetekkel, amikor aztán irodalomtörténészek, kritikusok és nem utolsósorban a tudálékos sznobok gúnyosan sorolják fel azokat a kiadókat és lektorokat, amelyek/akik nem ismerték fel a szerző világraszóló tehetségét, és kiemelik az egyetlent, amely most ugye bőségesen profitál a vállalt kockázat nyomán.

Tartósított bolondság, hogy a kiadók sikerkönyvvadászatán meg­történik, hogy a lektor bosszantóan mellélő elutasítva azokat, akiket kicsivel később a világirodalom klasszikusaiként tartunk számon. Ekkor már kaján mosollyal olvashatjuk az otromba tévedéseket. Umberto Eco Gyufalevelek című könyvében (Bp., 2001) találtam néhányat, ebből szemelgetek. 1849-ben egy újságcikkben Emily Brontë Üvöltő szelek című regényéről: „Tulajdonképpen csak azzal a gondolattal vigasztalódhatunk, hogy a regény sohasem lesz népszerű.” Elutasító levél 1856-ban, Flaubert, Bovaryné: „Uraságod nagy halom jól kidolgozott, ám teljességgel fölösleges részlet alá temette regényét.” 1895-ben H. G. Wells, Világok harca: „Rémálom. Szerintem csak egyet lehet mondani rá, Isten ments, hogy bárki elolvassa ezt a borzalmas könyvet.” 1901-ben H. Melville, Moby Dick: „Szánalmas, silány, lapos, sőt nevetséges könyv. Az a bolond kapitány meg halálosan unalmas.” 1920-ban F. S. Fitzgerald, Az Édenen innen: „A történet nincs befejezve. Sem a főszereplő jelleme, sem sorsának alakulása nem indokolja, hogy ott érjen véget, ahol véget ér.” 1945-ben George Orwell, Állatfarm: „Nem lehet az USA-ban állattörténeteket eladni.” 1954-ben William Golding, A legyek ura: „Önnek nem sikerült igazán megvalósítania egy ígéretesnek induló ötletet.” 1955-ben Vladimir Nabokov, Lolita: „Inkább egy pszichoanalitikusnak kéne ezt elmesélni, bizonyára el is mesélte, és utóbb lett a dologból regény, melynek van egy-két jól megírt részlete, de amúgy a legfelvilágosultabb freudista olvasatban is végtelenül viszolyogtató.” 1961-ben Joseph Heller, A 22-es csapdája: „Fel nem foghatom, mit akar ez az ember.” És egy magyar példa az 1930-as évek közepéről: Ráth-Végh István a világ művelődési életének, szellemtörténetének kuriózumairól szóló kéziratait sorra utasították el a kor nagy és jelentős kiadói egyrészt pénztelenségre, másrészt a téma érdektelenségére hivatkozva. A szóban forgó, kiadót kereső kézirat A könyv komédiája volt. A véletlennek köszönhető, hogy Ráth-Végh két igazi könyvbolonddal találkozott: a fiatal Cserépfalvi Imrével, akinek 1929-től volt könyvüzlete és kiadója Pesten, és Supka Gézával, az Ünnepi Könyvhét megálmodójával. A Literatura 1937-es könyvnapi számában Supka így ír a könyvről Cserépfalvi két könyvnapi tromfja című ismertetőjében: „Mindeddig hiányzott a Könyvnapok terméséből olyan munka, amely magát a könyvet választotta volna témául. Pedig éppen a Könyvnap alkalmas arra, hogy a magától adódó reklámjával az irodalmilag süket ember fülébe harsonázza: voltaképpen mi is a könyv?” Már a Könyvhét alatt háromezer példány fogyott el A könyv komédiájából. Ez a siker azóta is tart, több mint tíz kiadást ért meg.
Az egyik Eco-féle Gyufalevélen ez olvasható: „Az életben az énekléssel, a zenéléssel, a színjátszással is próbálkoznunk kell, ha igazán élvezni akarjuk annak az előadását, aki nálunk sokkal jobban ért a dologhoz.” Nem említi az irodalommal, az írással való próbálkozásokat. Kedves Olvasóm! Ugye nem bánod (akár írsz, akár nem), hogy emlékeztetlek némi hasonlóságra… de természetesen azt hiszel, amit akarsz.