Nem biztos, hogy Homérosz élt, de hogy vak volt, az biztos – írta iskolai fogalmazványában az egyszeri diák. Bolondság a javából, mégis akár úgy is értelmezhetjük, hogy a fineszes nebuló egy mondatban tömörítette az irodalom- és művelődéstörténészek könyvtárnyi kutatási leírásait, tanulmányait arról, ahogyan tisztázni próbálják az ókori görög híresség életét és munkásságát.

Nevetgélés helyett bontsuk ki tehát mindezt Hegedűs Géza író, színház- és irodalomtörténész segítségével, azaz esszéjéből idéz­ve (Világirodalmi arcképcsarnok. Bp., 1994) „Lehetséges, hogy Homérosznak nevezték azokat, akik hőstörténeteket énekeltek. Ez esetben a Homérosz szó nem emberi nevet, hanem irodalmi élet­formát, foglalkozást jelentett. De még az is lehetséges, hogy abban a korai időben több dalnoknak is Homérosz volt a neve. És idővel hét görög város is versenghetett, hogy melyikükben született minden hősköltészet legfőbb példaképe. Az írás-olvasás elterjedése idején a Kr. e. 6. században a Homérosz nevéhez fűződő eposzokat már leírták és iskolában tanították. Ettől kezdve mondhatjuk, hogy a két nagy műnek állandó, már meg nem változtatható szövege van. De ettől kezdve kezdtek versengeni a görög városok, hogy melyikük volt Homérosz bölcsője… Persze lehetséges, hogy mindezeken a településeken élt és énekelt Homérosz nevű dalnok is. Vagy Homérosznak nevezték, aki lant pengetése mellett hősöket idézett... Azt azután mindenki tudta, hogy Homérosz vak volt. Ez azonban különféle népek közös hiedelme volt a maguk ősdalnokáról… Úgy látszik, a példaszerű hősköltemények példaszerű dalnokainak – akár éltek, akár nem éltek – vakoknak kellett lenniük, hogy az épszeműeknél jobban lássák mindazt, ami volt. Ez a szívós őshiedelem a nagy tetteket idéző énekmondókról nyilván közös tapasztalaton alapult. Azok az öreg emberek, akik tudták apjuktól, nagyapjuktól örökölt énekeiket, már nyilván nem voltak alkalmasak a kardforgatásra vagy nyíllal célba találásra. Bizonnyal az elődök is akkor énekeltek csak, amikor már nem voltak alkalmasak fegyverrel részt venni a mindennapos csatákban. De tudták az ősök példájának lelkesítő erejét… ezeket az énekeket valaki mégis megalkotta, vagy valakik megalkották és idővel másvalakik véglegesítették, s ez már végleges szöveggé vált, amikor leírták, tehát már voltak, akik írni tudtak, és voltak – nem is kevesen –, akik olvasni tudtak. És senki se hitte volna el, hogy a fegyvercsörgéstől hangos Iliász és az úti kalandokról, leleményes hazugságokról éneklő Odüsszeia nem ugyanannak a nagy költőnek az alkotása. Jó két évezred kellett ahhoz, hogy a nyelvtudomány és a régészet a két eposz szövegéből kielemezze: legalább százévnyi különbség volt létrejöttükben. Ezt azonban máig se hitte el mindenki. Akadt – talán ma is akad – nyelvész is, történész is, aki úgy képzeli, hogy az Iliászt az ifjú, az Odüsszeiát a már igen öreg Homérosz alkotta. Ebből csak annyi kétségtelen, hogy az Odüsszeia Homérosza jól ismerte az Iliász Homéroszát, még fordulatokat, verssorokat is örökölt tőle. Maga is úgy énekelt, hogy Odüsszeusz kalandjait a trójai háború kalandjai folytatásának vegyék tudomásul. Ha a két eposzt olvassuk, tartalmilag az derül ki, hogy Odüsszeusz már ott volt küzdelmeiben, és az Odüsszeia arról szól, hogy a Trója elpusztítása után hazaigyekvő leleményes vezér miféle kalandokon át jut el hazájába, türelmesen várakozó feleségéhez. Persze azt is megtudjuk, hogy a hazavágyakozó hős milyen különböző asszonyok ágyában csalja meg hűséges feleségét. Nem tudunk olyan férfi olvasóról, aki ezt rossz néven vette volna tőle.” Fönnmaradt olyan történet is, hogy Odüsszeusz megint elhagyja a feleségét, mert új kalandra indul, emlékezteti társait, hogy embernek születtek, nem állatnak, arra születtek, hogy bátrak legyenek, hogy ismerjék meg a világot, és ne csak megismerjék, hanem értsék is. Máig titok maradt, hogy az „értés” bekövetkezett-e (egyáltalán bekövetkezhet-e valaha is?), csak annyi tudható, hogy evezőik „bolond repülés szárnyaivá” lettek.
A tartósított kedves bolondságok jólesően belengik, profanizál­­ják a nemegyszer titokzatosan isteni megjelenést, a szakralitást nemcsak irodalmi művekben és szerzőik életében, hanem bárki emberi sorsában, amikor az evezők bolond repülés szárnyaivá lesznek. Hadd idézzem az argentin dalnokot, írót, könyvtárost és szenvedélyes könyvszerető vak embert: Jorge Luis Borgest. „Ma úgy gondoljuk, hogy a könyv eszköz, amellyel igazolhatunk, meg­védhetünk, vitathatunk, kifejthetünk vagy épp áttekinthetünk egy-egy tételt. Az ókorban az élőszó pótlékának tartották a könyvet és csak annak. Platón a szobrokhoz hasonlítja a könyveket; olyanok, mintha élnének, de ha kérdez tőlük valamit az ember, nem felelnek… Püthagorasz pedig úgy gondolta, hogy a könyvek megkötik az embert, a Betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.”