A mindenkori gazdasági életben az eladás-vásárlás területén tartósított bolondság a sokszor megbocsáthatónak vélt „üzleti ravaszság” alkalmazása. Megbocsátható, védik sokan, mert a túlélést biztosítja az eladónak, ám erkölcsi vonatkozásában az emberek becsapása tény marad a durvától a kifinomultig, a felvonultatott módszerek egyvelege felsorolhatatlan, manapság persze kiegészül az online térben sokszorosított lehetőségek tárházával is.

A könyveladással foglalkozó ügynökhálózatok piacszervezése, olykor a kiadók és nagykereskedők tudta nélkül vagy hallgatólagos beleegyezésével nemegyszer kiábrándító és cinikus: a jövedelem érdekében valósággal megcsúfolják a könyv, a gondolat „szentségét”, saját munkájukat is lealacsonyítják és ellenszenvessé teszik. A budapesti Dante Könyvkiadó múltja igencsak ellentmondásos e tekintetben. 1918-ban alakult Ifjúság néven, kiadványaik mind a szerzők, mind a kivitelezés tekintetében alacsony színvonalúak voltak, de aztán rájöttek, hogy „nagy nevek” kellenek, ezért a kiadót Dante névre keresztelték és 1919-ben felkérték Benedek Marcellt, hogy nevével és tanácsaival támogassa őket. Benedek a közönséget az olvasásra és művelődésre akarta oktatni, ezt tartotta szem előtt a javaslataival, a kiadó pedig mindenáron jövedelemhez akart jutni főleg az ügynökei révén, kiderült, hogy a két cél keresztezi egymást. Benedek Marcell így vall erről Az olvasás művészete című könyvében (Bp., 1922): „Nekem magamnak kínos emlékem van a kultúra terjesztésének erről a módjáról. A kiadóvállalat, amelynek lektora voltam, szerkesztésemben nagyszabású és magas igényű könyvsorozatot adott ki. A sorozat tartalma miatt ma sem bánt a lelkiismeret, de bánt azért a naivságért, amellyel írói népszerűségemet (mondanom sem kell, hogy haszon nélkül) rendelkezésére bocsátottam a kiadónak. Először csak saját kezű ajánlósoraimat sokszorosították az ügynökök használatára. Aztán rávettek, hogy nevem alatt folytassák a terjesztés munkáját, és postafiókot nyitottak a számomra, hogy az olvasó velem kerüljön levelezésbe, anélkül, hogy én egy betűt is látnék ebből a levelezésből. Jó ideig így ment az üzlet, egészen addig, amíg egy szegény vidéki özvegyasszony a postafiók helyett a lakásomra nem címezte levelét. A levél elmondta, hogy távollétében az ügynök a kislányával íratta alá a sorozat megrendelését, ami az ő számára elviselhetetlen anyagi terhet jelent. Most perrel fenyegetik, s engem kér, hogy mondjak le a perről. Ebből a levélből láttam meg, hogy mibe vitt bele a kiadó üzleti ravaszsága.”
Ugyanezen évekről és a könyvárusítás helyzetéről Révai Mór János Írók, könyvek, kiadók: egy magyar könyvkiadó emlékiratai (Bp., 1920) című könyvében a kereskedő szemszögéből: „A kiadó annyira rá van utalva a közvetítő könyvárusra, különösen újabb vállalatoknál, de azért nem kevésbé később is és állandóan, hogy azt magához kell édesgetni, magához csalogatni minden lehető módon: könyvárusokat, ügynököket a talajból kell kisajtolni, a bitófáról kell leszedni, csakhogy meglegyenek. E tekintetben sohasem mondhatjuk, hogy mindent megtettünk volna.” Magyar nyelvterületen az egyik legelitebb könyvkereskedés a Révai Testvérek cég volt, ami 1869-ben alakult Könyvkereskedés és Nemzeti Ódondászat [antikvárium] néven. A Jó Könyvek-sorozat terjesztésére Révaiék felhasználtak minden kezük ügyébe kerülő eszközt, reklámért, hirdetésekért a sajtót, árusítani, előfizetőket gyűjteni pedig az általuk is sokáig lenézett és elítélt házaló ügynököket, vidéki kalendárium- és ponyvaárusokat stb. Első ízben modernizálták a terjesztést azzal, hogy nemcsak boltokban, vásárokon, hanem pályaudvarokon, forgalmas utcákon is kezdtek árulni szépirodalmi könyveket. Révaiékhoz kötődik a könyvek részletfizetéssel való megvásárlásának úttörő ötlete is. Ez napról napra növelte az olvasó- és vásárlóközönséget, mellesleg, nem akármilyen szervezőkészséget követelt, ugyanakkor talán leginkább hozzájárult az enciklopédiák, lexikonok, tudományos szakirodalom, de az anyanyelvi szépirodalom kiadásához és terjesztéséhez is. A kiskereskedők nem rokonszenveztek a részletüzletekkel, hiszen a hitelezéshez alaptőkére volt szükség.
Voltak olyan könyvtörténészek, akik még az 1980-as években is arról beszéltek, hogy a „múltban” a könyvkiadók és könyvkereskedők módfelett meggazdagodtak. Van ebben is igazság, de sokkal többen mentek csődbe, veszítették el mindenüket a könyv szolgálatában, mint ahányan vagyont szereztek ebből. Aigner (írói álneve Abafi) Lajos könyvkiadó, könyvkereskedő, művelődéstörténész 1879-ben írt szavai igencsak jellemzőek maradtak a mai napig: „A kiadót a közvélemény, ha a magyar könyvek kiadásába beleöli a pénzét és megbukik, ügyetlennek, ha pedig szerencsével folytatja üzletét, vérszopónak, az írók zsírján hízónak szereti nevezni.” Na, hát ez a tartósított bolondság!