Nem gondolunk rá és nem is adunk hálát a valamikori, az emberiség művelődési életében fontos előrelépésnek és fordulópontnak, hogy a papírgyártásnak és a könyvnyomtatásnak köszönhetjük a mai újságot, kicsit régiesen a hírlapot, amit az én nemzedékem nem is mindig szükségből, talán már csak megszokásból ma is házhoz rendel, és reggelente siet kivenni a postaládából. A papír és a nyomtatott könyv a művelődés elterjedését és hozzáférését is meghatározta. Lehet vitatkozni a következményeken, és mind a tudósok, mind az áltudósok meg is teszik, hogy ez végeredményben jó vagy rossz az emberiség számára, hiszen lassan-lassan átalakította a gondolkodást, részesévé tette az egyént a saját kis közösségén túl a világ ügyes-bajos dolgai teljesebb átélésének, sőt az ebbe való beleszólásnak.

Olvasom az egyik magyarországi hírlapban, hogy magas rangú politikus azzal dicsekszik (!), hogy ő kizárólag egy harmincéves öreg mobiltelefont használ, és elégedett vele. Próbálom megfejteni, hogy ez a hír, ha egyáltalán hír, most mire jó. Némi fejtörés után arra jutok, hogy az üzenet a hozzá hasonló, mindenből kiöregedett majdani szavazóknak szól: láthatjátok, én is olyan „egyszerű” ember vagyok, mint ti. A mai fiataloknak viszont csak bolondság tárgya, és nem gyűjt rajongótábort közülük. A fejlődést elutasító maradiságot soha nem díjazta sem a mindenkori társadalom, sem a történelem (lásd a céltalanná vált 19. század eleji angliai korai munkásmozgalomra jellemző technofób géprombolást). Mit tart a kezében az ilyen ember a telefonon kívül? Hát persze! A hatalmat! Ehhez is ész kell, hogyan szorítsa a markában.

Az egyszerűség elve, a technika elutasítása divatos életforma is lehet, ugyancsak a hírlapokból megtudhatjuk, hogy vannak olyan emberek, akik tudatosan kivonulnak a civilizált világból, lakatlan, vad tájakat vesznek birtokba, megpróbálják utánozni a réges-régi időkben élt ősöket, saját kezükkel építenek kunyhót, és megtermelik a betevő falatot, ahelyett, hogy gyári munkások lennének, lakónegyedekbe költöznének és boltban vásárolnának kenyeret. Bolondság? Bátorság? Ki tudná eldönteni! A cél mindig a túlélés, a „kenyér” és olykor egyben a szabadság megélése.

Ha nincs kenyér, legalább legyen kenyérpótló. Ahol a kenyér főétel, de éppen hiányzik, pótolhatja a puliszka, na és a puliszkát a krumpli – tudjuk meg a Recipe éhség ellen című fejezetből Trócsányi Zoltán Kirándulás a magyar múltba című könyvében (Bp., 1937), amelyben Trócsányi a Nemzeti Gazda című hírlap 1814-es évfolyamából idézi a recipét, azaz mai szóval receptet. „A szerencsétlenség próbálja meg az embert. Van egy módja az éhség elkerülésének, együgyű az, mint az igazság, sok esztendei próbát kiállott és olcsó. Ültessünk krumplit trágya nélkül. Hatalmatokban van annyit termeszteni, valamennyi csak kell embernek és baromnak bőséggel. Jó földben, rossz földben mindenütt megterem… eldarabolatlanul kell a földbe rakni, akármi módon, csak jól be legyen takarva s azután kétszer legyen megkapálva… Vivát a krumpli! A mi jótevőnk!” A jótevő tanács idilli bolondság, mert élet- és valóságidegen: mit tegyen a szegény ember, ha se földje nincs, se ültetni való pityókája? És mellesleg legkisebb gondja mellett is picikére törpül, sőt semmivé foszlik az újságolvasási vágya, hogy abból kapjon útmutatást a túléléshez!
Túlélni a lehetetlent is! Aztán majd lesz valahogy! Nem játék, nem bolondság… az újságok pedig hadd mondják a magukét, a nemegyszer pusztába kiáltott szót.

A sajtótörténet szerint a régi őshírlapok kis terjedelműek voltak, és ebből következően szűkszavúak is, de igyekeztek mindenről tudósítani az olvasóikat. „Ennek magyarázata az – írja Trócsányi (A sziklafaltól a mamut-hírlapig) –, hogy az akkori olvasóközönség kevesebb szóból is értett, és a legáltalánosabb hatású tragédiákat, ütközetek lefolyását, várak bevételét, uralkodók halálát tudomásul vette néhány rövid soros híradásból is… A barokk kort [17–18. század] fölösleges szószaporítással, bőbeszédűséggel vádoljuk, azonban a korabeli hírlapok fukaran szűkszavúak a mai tudósításokhoz képest.”

Kedves Olvasóm! Amennyire képes vagyok rá, igyekszem eltávolodni a maradiságtól, de közben azért reménykedem is, hogy megmaradnak maradi dolgok az életemben. Reménykedem, hogy a postaláda szó a nevezett tárggyal együtt még nem annyira maradi, hogy már nem is értelmezhető a léte, hogy nem kerül lomtalanításra, és hogy reggelente megtalálom még benne a papírra nyomtatott kedvenc újságomat, hiszen kézzel írott, felbélyegzett levelekkel már nem nagyon kecsegtet.