Újságírói pályám legtartalmasabb és számomra leg­emlékezetesebb beszélgetései közé tartoznak a Márton Árpáddal készített interjúk. Mindig lenyűgözött lé­nyegre törő tömörségével, markáns – de soha nem sértő módon megfogalmazott – véleményével, mély alá­za­tá­val, szerénységével, szerteágazó és gazdag tárgyi és ta­pasztalati tudásával, empátiájával, szépirodalmi és komolyzenei jártasságával, a tágabb összefüggésekben való gondolkodásmódjával és legfőképpen a jó állandó keresésével és megtalálásával, meg azzal, hogy mindig szem előtt tartotta a József Attila által a Thomas Mann üdvözlése című versben megfogalmazott intelmet: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Soha nem hallottam rosszat szólni egyik pályatársáról sem, a szakmai irigységnek még ár­nya sem jelentkezett sikereikkel kapcsolatban, büszke volt mindenki eredményeire.

A számos beszélgetésből – majd ennek következtében a nemzedékéhez tartozó vagy tanítványai közül kikerült képzőművészekkel eszmét cserélve – szűrtem le a kö­vetkeztetést, miszerint a csíki képzőművészet alapjait va­lóban Nagy István, Márton Ferenc és Nagy Imre rakták le, de iskolát Gaál András és Márton Árpád teremtett. Az utat Gaál András taposta ki, ő hívta Csíkba a szintén gyergyói táj szülöttjét, Márton Árpádot, és láttak hozzá Nagy Imre hathatós háttértámogatásával a képzőművészeti élet Csík­­ban való meghonosításához. Mindketten alaposan fel­tarisznyálva érkeztek a marosvásárhelyi középiskolából és a kolozsvári akadémiáról – s mint Márton Árpád több­ször is felidézte – érett alkotóként mutatkoztak be a városban, a művészt látták elsősorban bennük, nem a rajztanárt.
Kihasználva a politikai életben a megyésítés előtt be­következett viszonylagos enyhülést, élénk képzőművésze­ti életet bontakoztattak ki a városban, e törekvésükben támogatta őket Nagy Imre művészi kapcsolatai, a magyar – és nemcsak – politikai elit előtti presztízse révén s nemegyszer anyagi és erkölcsi támaszával. Kiállítások sora nyílt a múzeumban, lehetőséget biztosítva a csíki közönségnek arra, hogy megismerkedhessen a kortárs hazai művészeti élet nagyjainak műveivel és a fiatalok ígéretes alkotásai­val egyaránt. A kiállítások nagy száma és azok minősége hozzájárult a közönség ízlésének ki­alakításához, művészetszerető és műértő közösség alakult ki, lassan divat lett az értelmiség körében – és nemcsak –, hogy ne csak tárlatot látogasson, hanem képzőművészeti alkotásokkal díszítse otthonát.
Szintén az ő ügyködésüknek köszönhetően honosodott meg a városban a művészeti oktatás, ezáltal nemzedékek sokaságában ültette el a művészet szeretetét, lét­jo­gosultságot adva a művészi státusnak, művészlétnek. Diákjaik felkészülten álltak a marosvásárhelyi középiskola vagy a kolozsvári egyetem vizsgáira, sokan közülük ismert és elismert képzőművésszé váltak, ráadásul jó részük a karrierjét itthon teljesítette ki.
A szárhegyi alkotótábor létrehozásában és évtizedeken át való működtetésében is elévülhetetlenek érdemeik: Nagy Imrének a csíki művésztelep létrehozása érdekében tett erőfeszítéseit valósították meg – igaz, hogy nem Zsö­gödben, hanem a szervezési erényeiért elismert újságíró, Zöld Lajos kitartó kilincselésének köszönhetően – Gyer­gyószárhegyen.
A művészet népszerűsítésének, a szépérzék fejlesztésének minden eszközét megragadta, így grafikai szerkesztőként dolgozott a Hargita napilapnál, s nemegyszer tollat is ragadott egy-egy jelesebb művészeti esemény, kiállítás, évforduló kapcsán, papírra vetve gondolatait, tömören, magvasan.
Márton Árpád a fent vázolt sokrétű művészetszervezői, művészpedagógusi munka mellett – megfogadva mestere intelmeit és engedve a belső késztetésnek – mindvégig, rendületlenül alkotott.