Úgy tűnik, a Budavári Ön­kormányzat karácsonyi koncertjei a szépkorúak igazi népünnepélyévé váltak. Az elmúlt évi parádét a Ha­gyományok Házában rendezték, viszont a jeles esemény kinőtte az egykori Budai Vigadó falait, így a Várkert Bazár vette át a szerepét. A méretes terem zsú­­folásig megtelt, hoszteszek sora igazította el a téblábo­ló vendégeket, s „biztos, ami biztos” alapon a mentők is ké­szenlétben álltak.
Amíg az elmúlt évben a népzene vitte a prímet, idén a kerület neves polgára, Soltész Rezső állhatott színpadra. Igazán jó választás volt, hiszen a művész idén lépte át a nyol­cadik x-et, s a közönség körében – a későbbi ovációkat te­kint­ve – osztatlan sikerre szá­mít­­hatott. Ma már mindenki nosztalgiával gondol az 1981-es Táncdalfesztiválra, ahol a Szóljon hangosan az ének cí­mű száma átütő sikert ért el. A címadó számot tartalmazó nagylemezét elkapkodták, amit számos más hangfelvétel is követett. A művész elkerülte a botrányokat, a családja fontos volt számára. Fülemben cseng egykori népszerű slágere (most nem hangzott el): „Én ka­rácsonykor mindig otthon va­gyok, / az asztal körül ülnek kicsi-nagyok.”

Rezsővel a Hungarotonnál dolgoztam együtt. Több al­kalommal találkoztunk, a si­kereire büszke, de visszafogott művésznek ismertem meg. A kerületben is gyakran össze­futottunk. Édesapjával az előző munkahelyemen ismerkedtem meg, a fiáról szívesen mesélt.
Soltész Rezsőn nem fogott az idő, nem öregúrként, inkább egy tapasztalt showmanként lépett színpadra. Repertoárját természetesen karácsonyi szá­mokból állította össze. A da­lok témája az ünnepet idéz­te, hóember, békés családi együttlét, száncsengő volt a visszatérő téma. A számok kö­zött voltak nosztalgiadalok, nemzetközi slágerek, Beatles, José Feliciáno egyaránt sze­repelt a palettán. Rezső szö­vegírói tapasztalatait is be­­vetette, így az ismert „nó­tákat” magyarul élvezhették az egybegyűltek. Nem fu­kar­kodott a számokkal, egy óra után átadta a stafétabo­tot ideiglenesen egy másik első kerületi polgártársnak, Lukács Sándornak. A mű­vész egy O. Henry-novellát, a Háromkirá­lyok ajándékát ol­vasta fel. „Egy dollár nyolc­vanhét cent. Ez min­den vagyona” – kezdődött a ke­serédes történet, amit az idős nézők könnybe lábadt szemmel hallgattak végig. Ezután ismét Rezsőé volt a terep, elhangzott a Csendes éj, s végül a már említett Szóljon hangosan az ének is felcsendült. 

A művész fáradhatatlanul éne­kelte végig a másfél órát, kísérője a százéves jubileumát ünneplő Szolnoki Szimfonikusok volt, a zon­goránál ifj. Rátonyi Róbert ült. A hangverseny vé­gez­tével rajongói átvették a rendezők ajándékát (bejgli és szaloncukor), majd hosszú sor­ban vártak a művészre. Le­mezeket dedikáltattak, régi ko­rongok kerültek elő a tás­kák mélyéről. Mások vele fényképezkedtek. Rezső, noha fá­radt lehetett, mindenkinek tartogatott egy mosolyt.