Tudjuk, hogy még nincs csend Iránban. Ráadásul, bárhol olvasok róla, mindig a kritikával szembesülök, ami különben jogos, hisz én is nagyon haragszom a szélsőséges iszlámra, különösen azért, ahogyan a nőket látja, láttatja és kezeli. Hisz a társadalmi igazságtalanságok jelentős része a nők hátrányos megkülönböztetéséből ered. Emlékszem, milyen elrettentő érzés volt látni a tetőtől talpig beburkolt nőket, még rosszabb a kislányokat, akiknek 9 éves kortól kötelező azt viselni. A csador – bő lepel, amely a fejet és a teljes testet betakarja, és leggyakrabban fekete – mindig szembejött velünk, hisz a vallásos helyeken kötelező viselni, és mint írtam, mi rendszerint ezeket látogattuk. Az utcán is találkoztunk vele, de csak ritkán, mert azért a nők igyekeznek inkább a lazább (!) – fejkendő (hidzsáb), hosszú kabátszerű ruha, nadrág – sokszor egészen szép, elegáns viseletét hordani. De sajnos láttuk azt is valamelyik híres mecsetnél, ahogy a lányok tanulták a csadornak, ennek a mozgást, tartást, egyáltalán a létet korlátozó ruhadarabnak a felöltését és viselését. Ami valószínűleg feledtette, különösen így, az emlékeimben, ennek az öltözetnek a borzalmát, az a viselőinek a csodálatos, számomra szinte megmagyarázhatatlan jókedve, derűje volt. Legalábbis a gyerekek esetében. A tetőtől talpig beburkolt felnőtt nők ugyanis rendszerint nem tűntek nagyon mosolygósoknak, ellentétben a „csak” fejkendőt viselőkkel, akik végtelenül kedvesek voltak.

Valószínűleg egyrészt a hely, a vallásos tisztelet, másrészt valamiféle világszemlélet, a ruha is adta világlátás volt az, ami komolyabbakká, hogy ne mondjam, komorabbakká tette őket.
A vallás előírásai vezette államban erősen elkülönítik a két nemet, de ez mára gyakran inkább csak elvileg, illetve ellentmondásosan létezik. Erre a legjobb példa az utazás: városi buszokon szigorú az elkülönítés, a hosszú távú vonatokon van külön női rész, de együtt is utazhatnak, a taxiban pedig simán összeszorulva ül a két nem.

Sajnos a nők mai napig másodrendűek, sőt, alacsonyabb rendűeknek vannak nyilvánítva jogilag és a munkaerőpiacon egyaránt. Szokás azt mondani, hogy csak fél ember értékűek a férfihoz viszonyítva. Így például a nőkért fizetendő vérdíj (ott így hívják a kártérítést) csak feleannyi, mint ami a férfiakért jár. Az örökösödéskor is a lány csak a felét kapja annak, mint a fiú, és még a bíróságon is egy perben két nő vallomása ér fel egy férfié­val. A nők ráadásul teljesen védtelenek a családon belüli bántalmazással szemben. A házasságban is a férfi a családfő és a teljhatalmú úr. Ő kezdeményezhet válást, övé az elsőbbség a gyerekelhelyezéskor. Ráadásul hivatalosan négy feleséghez van joga, bár ehhez szüksége van az első feleség beleegyezésére. Az is igaz, hogy ma azért rendszerint csak egy nejük van.

Bizonyos egyetemi szakokat – mint, mondjuk, a jog – és állásokat is elzárnak a nők elől, olyan meggondolásból, hogy ezekhez olyan értelmi képesség és racionalitás szükséges, amilyennel a nők (állítólag) nem rendelkeznek.

Ezenkívül már csak olyan negatívumokat sorolhatok Perzsiá­ról, amelyeket mi is ismerünk. Rendszerszintű a korrupció: a gazdaság jelentős részét a Forradalmi Gárda és a politikai elithez hű vallási alapítványok irányítják, és csak rajtuk keresztül lehet fontos álláshoz, munkához, jó megélhetéshez jutni.

Igen nagymértékű a munkanélküliség, különösen a fiatalok körében. Helyenként eléri a 25 százalékot. Ezért (is) vándorolnak ki sokan közülük. Elutasítják a más vallásúak jogait, és büntetik is azokat. Elhanyagolják azon régiók fejlesztését, ahol a más nemzetiségűek többségben vannak.

Az ország világelső a lakosság számához viszonyított kivégzések tekintetében. Előszeretettel hoznak ilyen ítéletet koncepciós perekben a lázadók – aktivisták, tüntetők, újságírók – ellen.
Erős digitális cenzúra van – mint különben szinte mindenhol Ázsiában. Ez az egyik legfontosabb különbség a mindennapi életben a két világ, Kelet és Nyugat között. 
És mindezek ellenére rengeteg kedves, mosolygós nővel beszélgettem, és végig jól éreztem magam. Csoda? Csoda.