Iráni utunk utolsó állomása Siráz városa volt, számomra a legtöbbet nyújtotta. Siráz, a szinte 1,3 millió lakosával az ország hatodik legnépesebb, területe szempontjából a harmadik, ugyanakkor az egyik legszebb, leggazdagabb látnivalókkal rendelkező városa.

Ősi település, már a Perszepoliszban talált ékírásos feljegyzések is említik. Egy ideig karavánok pihenőhelye volt, 684-től város, majd rövidesen főváros, egyre jobban épülő-szépülő központ lett.
Már a 10. században híres volt egyeteméről, amely 360 termével nagyobb volt a bagdadinál, ráadásul a 11. században orvosival és kórházzal bővítették. Érdemes lenne ezen elgondolkozniuk a 2000 éves dicső múlttal hetvenkedőknek! Mai, 1946-ban alapított egyeteme is az elsők között volt és igen jó hírnévnek örvend, komoly kutatási központ.

Látnivalói sem mindennapiak. Természetesen a legfontosabbak a nagyon szép mecsetei. Mindig azokat néztük meg elsőnek, bár ezúttal számomra sokkal értékesebb emlékekkel is találkoztunk. Két muszlim imahelyet néztünk meg, mindkettő valóban különleges és rendhagyóan szép: felvonultatja a megszokott díszítéseket, emellett sajátosságokkal is felhívja magára a figyelmet.

A Naszir al-Molk mecset végig gyönyörű erősen színes – piros, kék, zöld, sárga – ablakokkal büszkélkedik, színpompás belsőt biztosítva számára, hisz a nap szinte állandóan süt és átsüt rajtuk. Az imacsarnok hatalmas, vastag faragott oszlopcsarnokkal rendelkezik, mozaikkal gazdagon díszített mennyezettel. Rózsaszín mecsetnek is hívják, mert állítólag belül egyrészt a mozaik, másrészt az élénk színű ablakok fénye rózsaszínné festi. Én inkább úgy láttam, hogy a vastag szőnyegek alapszíne a vörös és a drappos oszlopokat festi rózsaszínűvé a színes ablakok fényében. A mozaikok színe ugyanis inkább sárga, barna, kék, illetve lila és néhol rózsaszín. A mecsetet 1876–1888 között építtette az uralkodó fia, akinek a nevét is viseli.

Másik szépség a Vakil mecset a Zand-korszakból, azaz kb. 1750–1751 és 1773–1774 között emelték, majd a 19. században restaurálták. Ennek is csodálatos az imaterme az impozáns csavart oszlopokkal díszített csarnokkal, és nagyon finoman kidolgozott, kék alapszínű mozaikkal gazdagon díszített mennyezettel és falakkal dicsekedhet.

Mindkettőben az volt az érzésem, hogy a hívők inkább társasági, mint hitéletet élnek benne. Különösen az előbbiben, ahol üldögéltek a földön és beszélgettek, kacarásztak, de természetesen megtörténhet ezúttal is, hogy a látszat csalt.

Igazi élmény volt a Naren­jestan-e Ghavam kert és palota, amely eredetileg főúri lakás volt, majd egy ideig az Ázsia Intézet székhelye lett, mára múzeumnak ad otthont, és megnyitották a nagyközönség előtt. Gazdag kiállítást vonultat fel a rendkívül szép kézműves termékekből, ezeket meg is vásárolhatják az érdeklődők.

Nekem a kertje tetszett a legjobban, amely természetesen a perzsa kert remek példája. A rengeteg – szinte azt írtam: burjánzó – virággal körbevett, keserűnarancsfákkal szegélyezett tavak, amelyekből csak amúgy szökelltek a vízsugarak, csodálatos hatást keltettek. Nagyon hasonlított mindenben az Eram-kerthez, noha ez jobban tetszett.

A közelében található négyszögletű, középkori várra emlékeztető Zand-erőd vagy Karim Khan-citadella a négy kerek tornyával 1766–1767 között épült és elég gyakran volt látható szakkönyvekben, sőt, egykoron tankönyvekben is. Mivel a Zand-dinasztia idején Siráz az ország fővárosa volt, katonai erődítményként és királyi palotaként használták. Ma múzeum, amelyben néhány terem panoptikum jellegű, figurák segítségével az egykori életet mutatják be. Legérdekesebb része az intarziaműhelye volt.