Nemrég volt egy felejthetetlen hetem, jellegzetessége, igazi különlegessége az, hogy tökéletes volt. Ez már önmagában ritkaság, de ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy életem nagyon nehéz időszakában történt ez meg velem, akkor jelentősége már-már mitikussá válik.

A helyzet megértéséért csak annyit közlök, hogy a sors ezekre az éveimre tartogatta a fricskáit. Ez azt is jelenti, hogy nemcsak a mindennapjaimat szövi át a súlyosan beteg hozzátartozó jelenlétének idegőrlő nyomása és a romlás állandó megtapasztalása jelentette fájdalom, hanem nem tudok úgy mozogni, mint régen. Ezért jelentett olyan sokat ez a hét.

Jó két héttel ezelőtt, egy péntek éjjel átaludtam magam Budapestre, ahol a szállodámat is elfoglalhattam szinte soron kívül, mert nagyon kedvesen ezt is megoldották a szálláson, ahova rendszeresen járok.

Aztán szombat délután négy órakor már a Rózsavölgyi Szalonban találkoztam debreceni – most már mondhatom, hogy – barátnőmmel, aki csak azért jött fel Budapestre, hogy egy hétig közösen színházba járjunk, ajándékként a sorstól. Michael McKeever Végszó című darabját láttuk, főszerepben a Györgyi Anna, Gálvölgyi János és Csiby Gergely háromgenerációs színészhármassal, akik egy keserédes komédiát mutattak nekünk, bizonyítva, amit állít is az idős színész: „A színház éppen olyan, mint az élet – csak jobbak a fények!”

A határozottan szórakoztató és persze a családról, a kapcsolatokról, felelősségről kemény kérdéseket is felvető darab után máris indultunk a Thália Színházba, rövid metrózás és séta után este 7 órától Dan Rosen Az utolsó vacsora című darabja várt ránk, amely egyszerre volt röhejes feketekomédia, akciódús thriller és fordulatos krimi. Ezt a sokrétűséget az előadás stílusa és a színészi játék is ugyanilyen sokszínűen, néha kissé ellentmondásosan hozta. A címnek különben semmi köze a bibliai történethez, hacsak az nem, hogy a darabban többeknek az utolsó vacsoráját szolgálják föl a diákok, akik egy véletlen történet és gyilkosság kapcsán furcsa következtetésre és ebből tettekre jutnak.

Számomra a legelgon­dol­koztatóbb előadás volt az összes közül, amelyeket azon a héten láttam. Mint ahogyan a közönség gyakori felhőtlen nevetése is az volt. Az előadás a határainkról, lehetőségeinkről, önbíráskodásról, igazságról és igazságosságról szólt úgy, hogy közben végig lehetett röhögni vagy döbbenten figyelni mindazt, ami a színpadon történik. Én, mi ez utóbbit tettük. Nekem valahogy nem kacaghatnékom, amikor rendszeresen gyilkolásztak, megideologizálva az egészet, még akkor sem, ha érződött is néha – nem mindig! –, hogy paródia.