Elöljáróban be kell vallanom, hogy félek Tibetről írni. Mert a nagy érdeklődés mögött valószínűleg legtöbbekben egy idealizált, sőt, lehet teljesen irreális kép él Tibetről, az egykori titokzatos és misztikus országról, amelyről mindig nagyon keveset tudtunk, tudunk, hisz szinte mindig tiltott ország volt. Sokáig azért, mert az Isten – a Dalai Láma a megtestesült Buddha – lakhelye volt, ahol idegennek nincs mit keresni, ezért nagyon nehezen lehetett bejutni az országba. A kínai uralom után pedig azért, hogy ne lássák, mi történik ott.  Ám az tény, hogy ami eljutott könyvekből hozzánk, az egy csodálatos, távoli, idegen, de ugyanakkor színes és kívánatos, mert békés, bölcs világot festett elénk. Mert még ha nem is azonosítottuk, akik olvastuk, a Kék Hold völgye eszményi, boldogságot biztosító világával, mégis, akár Harrer könyvét, a Hét év Tibetbent, vagy a belőle készített filmet ismertük, akár más forrásokból ihletődtünk, Tibet a nyugalom, a szinte mindig mindenhol jelen lévő spiritualitás, a harmónia, a különleges építészet és a békés, bukolikus élet szinonimájaként került be a köztudatba. Mert mi mást sugallana egy ország, ahol rengeteg szerzetes él, és ők is vezetnek, oly módon, hogy az őket kiszolgálók is boldognak érzik magukat. Ehhez még hozzátevődik a Dalai Láma közismert személyisége és sorsa, ami jelzi ugyan, hogy Tibetben más világ van, lett, ám anélkül, hogy konkrétan megmutatná, miben és mennyire más. Tény, hogy az a csodás világ, ha egyáltalán ilyen vagy legalább megközelítőleg ilyen volt is valaha, mára még morzsákban, nyomokban sem található meg.
Az egyetlen, ami ma is fellelhető Tibetben, Tibetről, az a titokzatossága. Mert bárhol keresem, alig lehet anyagot találni róla. Ott helyben is csak oda mehettünk, ahova vittek, azt nézhettük meg, amit megmutattak. Szerencsére most, miközben írom ezeket a sorokat, az idegenvezetőnk válaszol a kérdéseimre, ami sokat segít. Ezzel együtt úgy érzem, sőt, meggyőződésem, hogy még mindig nagyon sok kérdésre nem tudom a választ. 
A bizonytalanságot tetézi az, hogy egész úton rendkívül rosszul voltam. Fel voltam készülve, hogy nem lesz egyszerű, mert Dél-Amerikában már kétszer is kipróbáltam, milyen 3800 méter magasan lenni, de ott segített a kokalevél, amit rágtunk, illetve a szállodában is belőle főzött tea volt kikészítve korlátlan mennyiségben. Lhaszában nem volt ilyen segítségünk, az ismerősöm ajánlotta gyógyszert, miután elolvastam, mire való és milyen mellékhatásai vannak, nem mertem bevenni, ráadásul valószínűleg ott kezdődött vagy ért el kritikus szintet a magas vérnyomásom, aminek következtében gyengeség, szédülés, légszomj kísért végig ottlétemkor. Ráadául a kínai konyha is megtette hatását, amit sajnos néhány évvel ezelőtt már megtapasztaltam és aminek következtében gyakorlatilag azon a kevés kekszen éltem, amit szerencsére itthonról magammal vittem – a biztonság kedvéért.