Harkány felé menet tettünk egy kis kitérőt Németbólyba, mostani nevén Bólyba. A város korábbi elnevezése a Mária Terézia regnálása alatt betelepített német jobbágyokra utal. A XIX. században a Montenuovo hercegi család birtokába került, amely felelősségteljesen gazdálkodott a birtokon. Vajta László nyugalmazott alpolgármester, helytörténész idézi a nemesi família utolsó tagjainak sorsát:

„Montenuovo Nándor volt az első olyan családtag, aki születésétől, 1888-tól kezdve Bólyban élte le életét. Egy erdélyi lányt, Solymosi Ilona bárónőt választotta feleségéül. A frigyből három lányuk, Júlia, Mária és Franciska született, akik Bólyban nevelkedtek, a helyi iskolában tanultak. Itt szereztek barátokat is, édesanyám mesélte, hogy másokkal együtt ő is bejáratos volt a kastélyba, s különböző rendezvényeken is részt vehetett. A családfő a nagy háborúban a magyar hadseregben harcolt, majd a felsőháznak lett a tagja, valamint Horthy Miklós tanácsadójaként szerzett érdemeket. A zsidótörvények ellen szavazott, ezért a nyilasok 1944-ben Sopronkőhidára vitték. Később Dachauig jutott, majd hazatért, s egy üres kastélyt talált. A szovjetek teherautókra pakolták fel a bútorokat, s a »rekvirálásban« a lakosság is ludas volt.

Budapesten talált ideiglenes menedéket, amíg az ÁVÓ le nem tartóztatta. A betegségek is utolérték, egy műthetetlen tüdődaganatban szenvedett, 1951 májusában Márianosztrára került, ahol másnap meg is halt. Különböző mendemondák keringenek halálának igazi okáról. A leányaik az ausztriai kastélyukban éltek, Júlia a rendszerváltás után visszatért, kártérítést nem kért, csupán egy szobára tartott igényt. Bóly díszpolgáraként sokat adományozott a városnak, s az idősek otthonában egy plakettel, Trischler Ferenc alkotásával is emlékezünk rá. Apja, nagyszülei és Júlia a családi mauzóleumban alusszák örök álmukat.”

Eddig a történet, de folytatom: saját családi vonatkozások is kötődnek Bólyhoz. Nagybátyám, keresztapám, Árpási János a háború előtt-után Bólyban, patikusként szolgált, s ott ismerkedett meg Jankó Istvánnal, az uradalom számtartójával. Most, mikor e sorokat írom, ráakadtam egy 1941-es jegyzékre, amelyben Pista bácsi is szerepel. Felesége, Baba néni, tizennyolc évvel volt fiatalabb nála, nagyon szép asszony lehetett fiatalkorában, Csurgón, egy bálon szépségkirálynővé is választották. A háború után a család egy pécsi altemplomban bujkált, mivel a rendőrség égre-földre kereste, számonkérve rajta az állítólagos hercegi elrejtett kincseket.

Pista bácsit „nagydumás” embernek, kissé akarnoknak ismertem. Néha mesélt a régi időkről, munkájáról. A hercegkisasszonyokat is említette, akik nem főúri, inkább polgári nevelést kaptak. Jellemző, hogy amikor az egyikük a cselédlánytól egy pohár vizet kért, anyja pofonnal „jutalmazta” lustaságát. Pista bácsi a környéken szerette meg a horgászatot, később a Balatonnál folytatta, hosszasan mesélt fogásairól. Halála után nagybátyám vette el Baba nénit, aki nem sokkal később rákban hunyt el.

Nagybátyám – talán nosztalgiából – a hatvanas években is nagyon sokat helyettesített a bólyi Szentháromság patikában. Egész nap szorgalmasan tette a dolgát, este étteremben vacsorázott, fröccsözgetett, s ottani barátaival idézték fel a régi időket.