Régóta terveztem eljutni a szlavóniai Csáktornyára, s ez július végén egy háromnapos kirándulás keretében meg is valósult. Nagy múltú városként élt bennem, amit lelki szemeim előtt még körüllebegett a Monarchia egykori bája.

Közeledve úti célom felé még a régmúlton elmélkedtem, amikor a közelmúlt lepett meg hirtelen: a Tito marsall úton haladtam hosszasan. Igen, a miáltalunk tömeggyilkosnak tekintett politikus megítélése Horvátországban vegyes. Van, aki nosztalgiából a jugoszláv boldog békeéveket megalapozó, horvát származású vezért, mások a háború utáni véres leszámolások irányítóját, százezer ember börtönőrét látják benne. 

Eddig tartott morfondírozásom, mikor a Szentilona nevű faluba bekanyarodtunk: itt volt a Zrínyi család temetkezési helye. Sajnos a régi emlékekből szinte semmi sem maradt, az egykori pálos kolostor is igen csonkán várja megújulását. A mellette épült modern templom különösen az ízléstelen sárga színével maradt meg bennem.
A városba érve elsőként a várba látogattunk. A gondozott park ösvényén haladva megálltunk Szent Jeromos szobránál. Megérintett ekkor a történelem szele: a nagy egyháztanító, a könyvtárosok védőszentje a hagyomány szerint Csáktornya környékén született. 
A vár a XVI. században a Zrínyiek uralma alatt élte virágkorát. A sokszög alakú terjedelmes építmény tágas terei a mezőváros biztonságos fejlődését is segítették. Ami számunkra különösen érdekes: Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér e falak között írta a Szigeti veszedelem című főművét, s itt adta vissza lelkét az Úrnak 1664-ben, az állítólagos vadászbalesete után. A várban természetesen minden a Zrínyiek körül forog, három, hozzájuk fűződő kiállítás a nemesi család legendáját ápolja.

Viszont a Zrínyi-mítoszt horvát „testvéreink” igencsak egyoldalúan kezelik: úgy tűnik, a „magyar” szitokszót jelent számukra. Az említett kiállításokon utalás sincs magyar vonatkozásokra, pedig a szépen kidolgozott családfán igen gyakoriak a magyar nevek. Egy ismerősöm elmondása szerint, amikor a várban egy idegenvezető már harmadszor említette Zrínyi Miklóst mint horvát költőt, nem átallott megkérdezni: akkor miért magyarul írta műveit? A lakonikus válasz: mert akkor az volt a trendi!
A városban sétálva megálltunk az egykori Kaszinó szép szecessziós épülete előtt, majd a Szent Miklós-templomhoz értünk. A bejárat felett áll a névadó szobra, igen jó társaságban: Szent István és Szent László kőbe zárt alakja a bejárat két oldalán várja a híveket. Örvendetes, hogy a város újgazdái meghagyták emlékművüket.
Mint említettem, a városba az egykori Monarchia hangulata csábított, s ezt részben meg is találtam: különösen a nyugalom volt békebeli. Számos régi épület megmaradt a város központjában, több vendéglátó létesítményt is kialakítottak falaik közt, viszont klasszikus kisvendéglőt már hiába kerestünk. Végül egy pizzériában vertük el az éhünket.
A horvát tengerpartról tudósító honfitársaink sokat írnak a horrorisztikus árakról. Horvátország e szegletében mind a szállás, mind pedig a bolti-étkezdei árak viszonylag normálisak, a kiszolgálás megfelelő. A tapasztaltak alapján feleségemmel elhatároztuk, hogy jövőre a közeli Varasdra kirándulunk.