Agoriziai Verdi Színház kétszázötven éves múlt­ra tekint vissza. Az északolasz határváros köz­pontjában álló épületet a történelem nem igazán kímélte, 1779-ben leégett, a nagy há­ború alatt is súlyos károkat szenvedett. 1938-ban teljesen átépítették, ekkor nyerte el mai, kívül patinás, belül pedig modern formáját. Az idő haladtával sze­­repe is megváltozott, már nemcsak klasszikus színházi feladatokat lát el, például mozi­előadásoknak is helyet ad.

Ottlétünk alatt egy különleges zenei előadásra invitálták a pla­kátok a közönséget, a Salut Salon zenekar Álmok című összeállításával lépett fel. A for­­­­máció 2002-ben, Ham­bur­g­ban alakult, a klasszikus zenét és népzenét adaptálta korunk íz­lésének megfelelően. Az ere­deti kvartett később többször módosult, de az alapítók szán­déka megmaradt.

A bemutatóra egy ünnep­sorozat alkalmával került sor, mivel ebben az évben az olasz­országi Gorizia, valamint a határ másik oldalán fekvő szlo­véniai Nova Gorica közösen nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa megtisztelő címet.

Az est méltó volt a „Főváros” szelleméhez, a nézők egy fer­geteges előadásnak lehettek tanúi. A két hegedűssel, gor­don­kással és zongoristával felálló csapat a „boszorkány” mentalitás jegyében állította össze az est programját. Az alaphangulatot a bevezető szám, Astor Piazzolla Tango del Diablója (Ördögi tangója) adta meg, majd újabb és újabb zenei tréfák szereztek örömet a közönségnek. Dukas Bűvészinasának feldolgozása igazi bravúr volt, Mendelsohn Walpurgis-éj kantátájának pa­ra­­­frázisa bármelyik zenekar dicsőségére válna. Ezután Csaj­kovszkij-keringő, Prokofjev-zenemű vidította a jelenlévőket, s Vivaldi A négy évszakja is te­rítékre került. A hölgyek az egyik zenéből a másikra váltottak, Mo­zart Varázsfuvolájából az Éj király­nője áriája egyszerre csak orosz Kalinkává változott, majd klezmerre módosult. A kül­csín is része volt a show-nak, a zenészek tűzlabdákat dobáltak egymásnak, a vonó lángot szórt, konfettizápor terítette a szín­padot, a kereplő is előkerült. A négy „boszi” a zongora tetején vokális tehetségéről is számot adott.

Az előadás a szereplők ma­­gas szintű hangszeres tu­dá­sának és a színpadon ál­lók vérbeli hu­morának kö­­szönhette sikerét. Nem kí­vánok párhuzamot vonni, de gyermekkoromban minden cir­kuszi előadás szer­ves része volt a zenebohóc fellépése. A sze­replő kiváló ze­nei tehetségét vál­totta tré­fára kedvesen, s a közönség általában gu­rult a nevetéstől. Máskor egy budapesti elő­adá­son három zongorista mó­kázott a rivaldafényben, elő­adásuk em­lékezetesebb volt, mint más szab­ványos koncert.

Közhelynek számít, hogy a klasszikus zene megszerettetése a fiatalabb nemzedékkel meg­oldandó feladatot jelent mind a koncertszervezőknek, mind pedig a művészeknek. A si­ker érdekében az eszközök tár­házát kell bevetniük. Ennek lehetett volna például része e játékos szórakoztatás is. A né­­­zőtéren ülőket figyelve a ren­dezők e nyitás lehetőségét el­szalasztották: csupán egy-két fiatal lézengett a megállapodott, de lelkesen tapsoló polgárok között.