Minden időszak irodalmi alkotásai hírt adnak az adott kor kisembereinek helyzetéről, megítéléséről – ki az elhallgatással, ki a kitüntetett figyelemmel teszi ezt. A kortárs magyar irodalom érzékenyen tapogatja le jelenünk társadalmi problémáit, számos irodalmi szöveg segít megérteni a rendszerszintű szegénységet, a női kiszolgáltatottság valóságát, a családon belüli erőszak fájó és maradandó következményeit, az elnyomó hatalmi struktúrák személyiségtorzító hatását vagy a technológiai innovációk térnyerésével egyszerre növekvő elszigetelődés, elmagányosodás jelenségét, azt, hogy miként veszítjük el a tájékozódási pontokként szolgáló közösségeinket. Kiss Tibor Noé a kelet-közép-európai valóságot írja meg, rámutatva, milyen sok arca van a kiszolgáltatottságnak. A Beláthatatlan táj című regénye olyan olvasmány, amely sok olyan pillanatban eszünkbe juthat, amikor a körülöttünk lévő komplex világot próbáljuk épp megérteni.

A kötet négy szereplő perspektívájából mutatja meg egy rövid időszak történéseit. Míg az első pár gondolatfolyamot olvasva kihívást jelenthet a karakterek azonosítása, később egyre láthatóbb lesz az, hogyan találkoznak történeteik, és ezek hogyan befolyásolják egymást. Az egységek egyes beszélőit nem nevezi meg a szerző, viszont mindannyiuknak egy jellegzetes nyelvet ír meg, ami az őket érő hatásokkal egyszerre változik. Minden karaktert saját nehézségeibe zárva ismerünk meg, amelyből látszólag külső erő nem képes őket kimozdítani, a regény folyamán egyre mélyebbre kerülnek az őket korlátozó gondolatok és cselekedetek spiráljában.

A kötetben két, a társadalmi mechanizmusok miatt egymás számára szinte láthatatlan réteg találkozik. A metropoliszövezet munkásrétegében szocializálódott testvérpár instabil családi közegből indulva küzd az iskolai lemorzsolódással, a tehetséggondozás hiányával és a szerhasználat nehézségeivel. Ma nem az ipari környezet az egyetlen, ami körbezár közösségeket. A Beláthatatlan táj egyik szimbolikus tere a település szomszédságában elterülő autópálya és annak térfigyelőkamera-központja, ami fokozza a kisember láthatatlanság- és jelentéktelenségérzését. Ezzel a világgal találkozik a nagyvárosi értelmiségi körökben mozgó két karakter, apa és lánya, akik egyszerre szenvednek a szétzilálódó emberi kapcsolataik nyomasztó mindennapjaitól és az önmegvalósítás folyton változó elvárásrendszerétől. Olvasóként mindannyiunkban megfogalmazódhat: nyújthat-e ez a két közeg egy újfajta reflexiós felületet egymásnak, vagy nyelvük túl távoli ahhoz, hogy valós segítséget jelentsenek egymásnak.

Kiss Tibor Noé regénye kényelmetlen érzéseket kelthet bennünk, nem ítélkezik, és nem hagyja, hogy elhamarkodott következtetéseket vonjunk le szereplői­ről. A felvillantott életutak olyan rendszerszintű problémákat tesznek láthatóbbá, amelyeket rendszerint egyéni döntésekhez kötünk. Az irodalom viszont ebben is segíthet – összefüggéseket teremt, hogy értő figyelemmel forduljunk embertársaink kihívásai felé.