Veszekedtem a kislányommal, mint diákkal egy magyartanár: olvass klasszikust! Hagyd a ponyvát! Miért olvasod huszadjára ugyanazt? Ettől nyílik a világod, tágul a gondolkodásod! Megládd, élvezni fogod! Rettenetes, megint abbahagytál egy remekművet!
Letűnőben lenne a klasszikusok kora? – ezen gondolkodom gyakran. És azon, hogy mi számít klasszikusnak, honnan bennem ez a görcsös ragaszkodás, hogy a világirodalom remekműveit gyerekeimmel is megosszam, és hogy miért helytelen a stratégiám, amikor ezeknek az alkotásoknak a hasznáról beszélek ahelyett, hogy az olvasásuk által okozott örömet és felüdülést hangsúlyoznám.
Egy klasszikust olvasunk a KALOT Olvasóklub sepsiszentgyörgyi csoportjában. Egy James Joyce-ot, ha nem is „a James Joyce-ot”, hiszen mindenki tudja, hogy az Ifjúkori önarckép „csak” egy előjátéka az Ulyssesnek, de nekem az év könyve lett.

Ritka irodalmi áldásnak tartom, amikor olyan regény kerül a kezembe, amelyben a történet, a szerkezet, a nyelvezet és a humor tökéletes harmóniában állnak egymással, amikor úgy segítik egymást, hogy nem észlelhető szabad szemmel, hol végződik az egyik és kezdődik a másik. Joyce zseniálisan ír a géniusz fejlődéstörténetéről és sorsszerű magányáról, miközben a nem zseni olvasót úgy viszi végig az alkotóvá, a kivételes alkotóvá válás útján, hogy egy pillanatig nem érezzük kirekesztve magunkat. 
Ez lehet a klasszikusok ereje, vajon? Hogy minden korban, legyen ez személyes vagy történelmi, találunk valami érvényeset a szavak szimfóniájában? A felnövéstörténet, a felnőtté válás mindenki által ismert és megszenvedett útja, ugyanúgy, mint a magány, mint az emberi létezés alapvető érzete, számtalan irodalmi alkotás központi témája, tehát nem a témaválasztás egyediségében rejlik Joyce csodája. 
A nagyon finom, gyakran éles, máskor szinte kedveskedő iróniával átszőtt regény nyelvezete tökéletesen végigköveti a kisgyermek Stephan Dedalus első jegyzett érzékeléseit az őt körülvevő világról egészen a felnőtt, de még mindig fiatal, géniusszá cizellálódott férfi választott magányának önreflektív érzékeléséig. Ahogyan Daidalosz vésővel és fantáziával alakította a követ művészetté, úgy Dedalus (és Joyce) tollal és felismeréssel alakítja a létezést művészetté.
Stephan fejlődésregénye fejezetenként tárgyalja mindazokat a legfontosabb hatásokat, amelyek mindannyiunkat érnek felnőtté válásunk útján, és amelyek alapjaiban határozzák meg az identitásunkat: család, egyház mint spirituális környezet, politika mint társadalmi környezet, nyelv, amit öröklünk, és nyelv, amit kölcsönkapunk (erdélyi olvasóként nem tudok szó nélkül elmenni az ír és az angol nyelv, illetve a magyar és román nyelv analógiáján), valamint a saját elménk és testünk a maga vágyaival, kétségeivel, bűntudatával és a remélt felszabadulással, megváltással akár, amelyet mindannyian máshonnan remélünk.
Joyce főhősének e tekintetben is kivételes az útja, hiszen többszöri próbálkozás után ő már életében, sőt fiatalkorában felismeri, hogy sem a felszabadulás, sem a megváltás nem fog soha kívülről érkezni, ezeknek egyetlen forrása van csupán: az ember, aki végigjárta és megértette a saját felnőtté válásának útját. James Joyce nem köntörfalaz ebben a regényben, és hiú ábrándot sem ajánl az olvasónak, pedig gyakran megnevettet, de közben azt is világossá teszi: ezt az utat, ezekkel a felismerésekkel, csak a nagyon kevesek tudják megtenni, és nekik óhatatlanul magány lesz az osztályrészük. A tisztánlátásnak ezen a fokán majdnem lehetetlen olyan mély emberi kapcsolódásokat teremteni, amelyek az inherens magányérzetet enyhítenék, így talán nem is annyira meglepő, ha legtöbben nem ezt az utat választjuk. 
Intelligens könyv ez a legjavából, különösen ha a gazdag lábjegyzetekkel ellátott kiadást olvassuk, amelyek mintha egy különálló alkotásként kapcsolódnának Stephan történetébe, különös élvezetet okozva azoknak, akik szeretik a filozófiai, vallási, politikai és eszmetörténeti értekezéseket. De ne ezzel a hangulattal zárjunk, hiszen a lányomat is ezzel ijesztem el a világklasszisoktól.
Az Ifjúkori önarckép akkor is élvezetes, szórakoztató, minden oldalon nyelvi játékot, meglepetést tartogató, felfedezésre váró, mindenkit legalább egy ponton megszólító, elcsábító regény, ha semmilyen érkezésünk nincs hosszas intellektuális fejtegetéseket olvasni, de épp gusztusunk támadt egy igazán jó könyvet olvasni.