Ezzel az írással még visszatekin­tek az előző évre, majd fél évszázad után ismét a szlovén–olasz határvárosba, Goriziába vitt az utunk. Nemrégiben egy írásomban már foglalkoztam a megosztottságával, egy másikban a Monarchiához tar­tozó város, akkori nevén Görz első világháborús tragédiájával: a lakosság legnagyobb része ugyan olasz volt, de ez nem tartotta vissza az olasz hadsereget, hogy porrá ne rombolja. Egy kicsit olyan érzésem van, mintha a magyar hadsereg a határhoz közel fekvő Aradot vagy Nagyváradot tá­madta volna, csupán azért, mert nem Magyarországhoz tartoztak.

Gorizia kiheverte a pusztítást, de ha a várból letekintünk a tájra, a mo­dern házak vannak többségben. A há­ború mind a mai napig élő sebként él, kiállítások mutatták be a katakliz­mát. Különös figyelmet fordítottak a nagy olasz költőre, Ungarettire, aki végigharcolta a háborút. 1966-ban tért vissza a városba. „Gorizia neve nem a győzelem neve volt, hanem egy közös szenvedésé” – sóhajtott fel a poéta, akinek első kötetét, Az el­temetett kikötőt is a világégés ihlette. A Santa Chiara Múzeum kiállítását is neki szentelte, többek között vetítésen mutatják be az egykori borzalmakat. Érdekes, a Monarchia iránt mégis él némi nosztalgia. Szállásadónk polcán Ferenc Jóska képe virított, s az uralkodó a vár kiállításán is szerepet kapott: egy intelligens videón gombnyomásra négy nyelven szólt a közönséghez.

A várost 2025-ben nagy meg­tiszteltetés érte: a szlovéniai Nova Goricával közösen nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa címet. A GO! 2025 a két város nevére utal. A GO! (Menj!) felszólítás – jóllehet minden ki­rakat hirdeti a város értékeit – még nem igazán érte el célját. Nagyon kevés turistával találkoztunk, pedig az ola­szok az évek folyamán még angolul is megtanultak. Itáliának a szerényebb vidékei közé tartozik, inkább az átmenő forgalom jellemző rá, az idegenek ke­vés vendégéjszakát töltenek a vá­rosban. Pedig látnivaló akad bőven, a vár, a parkok, a régi főúri paloták mind megannyi vonzerőt jelentenek. Az utóbbiakban kiállítások várják a látogatókat, például a szebb napokat látott Palazzo Attems Petzenstein egy gazdag Andy Warhol-tárlattal készült az ünnepi évre.
A jeles időszakra a Cracking Art művészcsoport színes, bumfordi mű­­­anyag állatokkal árasztotta el Goriziát. „A város különböző pont­jain elhelyezett installációk célja, hogy minden látogatót a különleges alkalom főszereplőjévé tegyenek, hangsúlyozva, hogy a kultúra min­denkié, és nem ismer határokat” – vallják az alkotók. Ennyire pontosan nem jöttem rá az otromba jószágok szimbolikájára, inkább zavartak, a gyerekek viszont imádták.
A városban sétálva feltűnt, hogy nagyon kevés a gyermek, ellenben igen sok a kutya. Bevándorlót ke­veset láttunk, viszont nagyon sok koldussal ta­lálkoztunk; ez­zel talán összefüggésben a karitatív boltok is gyakoriak voltak a városban. A szép időben a főtér éttermei megteltek vendéggel, az olcsóbb helyeken idősebb urak iszogattak, a főtéren aranyifjak mulatták a napot, de mindenütt csak olasz szót hallottunk.