A Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti kiállítása megdobogtatja az oda látogatók szívét. A tíz terem korszakonként mutatja be a Kárpát-medence történetét. Talán az egyik legizgalmasabb az őskori rész, s hogy a gyerekek is élvezzék elődeink életét, egy jól összeállított Őskori túlélőkalauz van a segítségükre. A füzet építkezésre, vadászatra, termelésre, védekezésre oktatja az ifjakat, nem is sikertelenül, mivel legkisebb fiúunokám a tárlatról igen nagy lelkesedéssel tért haza.

A kiállítás egybevág a modenai Terramare (Észak-Itália) archeológiai parkban látottakkal. Miután megnéztük a település nevezetességét, a Pavarotti-múzeumot meg a híres tenor sírját, a temető mellett tévedtünk be a tágas kiállítóterületre.

A terramare szó eredetileg a Pó-síkságon talált dombokra utal, de később a közép- és késő bronzkori kultúra elnevezésére, az akkori településekre használták. Itália mindig a népek átjáróháza volt, így a Kr. e. 1650–1170 közötti időből származó falvakat nagy körültekintéssel – vizesárokkal, meredek dombbal, éles karók garmadájával – védték. E települések területe az 1-2 hektártól a 20 hektárig terjedt. A védett területen másfél-két méter széles utcákban cölöpökön álló házakat építettek, akkor is, ha nem volt vizes a környezet. Az épületet náddal fedték be. A faluban létezhetett hierarchia, a harcosok s a fémmel foglalkozó kézművesek voltak a kiváltságosak.

A lakok berendezése igen puritán volt. A nyoszolyát tágasra ácsolták s állatbőrökkel borították; minden bizonnyal a család több tagja is ott tért nyugovóra. A lóca mellett állt az asztal. A férfi „szekcióban” tartották a fegyvereket, a bőrvértet, a nyílszerszámokat, a gyalupadon famegmunkáló eszközök garmadája pihent. A női részben szövőszék állt. A bronz- és agyagedényeket szarvasagancsra akasztották. Az ágy felett a mestergerendáról lógott le a kis bölcső. Ez egy kicsit déjà vu érzéssel töltött el: felidézte korábbi vietnámi utunkat, ahol az olaszhoz hasonló skanzent jártunk be alaposan. Nem volt nagy különbség, a házak ugyancsak cölöpökön álltak, a kezdetleges szövőszék ugyanúgy állt a sarokban, s a bölcső is a felső gerendához volt erősítve. 

Mindhárom helyen, Budapesten, Modenában és Hanoiban is nagy gondot fordítottak az ifjúság tájé­koztatására. Modenában például a hét minden napján várták a családokat. A srácok kézműves-foglalkozásokon vehettek részt, megismerkedhettek az agyagformálás és kiégetés rejtelmeivel. Az udvaron bronzöntő mutatta be eleink fémismereteit. Ha mindent jól megfigyeltek, nem jelenthet nekik sem gondot – akárcsak a Nemzeti Múzeum látogatóinak – egy kis túlélés.