Puchard Zoltán bará­tomhoz majd’ fél év­szá­zados barátság fűz. Egyetemi éveim alatt ismertem meg, egy katolikus közösségbe jártunk, s nagyon sokat utaz­tunk együtt. A földrajz volt a kedvenc tantárgya, versenyt is nyert középiskolában, ké­sőbb pedig az utazás lett a hobbija. Mint ahogy egykor a tér­képeket szisztematikusan böngészte, úgy a földkerekség megismerését is gondosan épí­­tette fel: mindmáig 136 or­szágban fordult meg. Nyitott szemmel járt a világban, ebben fényképezőgépe is segített. A jó masina már a kezdetektől Zol­­tán kezében volt: amíg én Zenit E típusú szovjet fényképezőgép­pel szerencsétlenkedtem, addig barátom már Praktica fény­képezőgéppel örö­kítette meg a pillanatot. Az egyik Pentacon objektívét egyszer kölcsön is kértem, amit annak rendre-módja szerint Szicíliában el is loptak tőlünk.
Zoltán úti élményei nem múltak el nyomtalanul: gazdag archívumából már számos he­lyen nyílt kiállítás, alkotásai irodákat, lakásokat díszítenek. Ezúttal a Krisztinavárosi Havas Boldogasszony Plébánia adott otthont a tárlatnak. Abban a megtiszteltetésben lehetett ré­szem, hogy én mondhattam az üdvözlőbeszédet.

Zoltán kiállításának anyaga talán megerősíti az ideális fotográfusról kialakított véle­ményemet. A jó szem minden képnél kiviláglik. A betérőt már az első pillanatban meg­érinti az orvietói ferencesek bohókás együttese. A világ legszebbnek mondott temp­lomának árnyékában minden figura a helyén van és életre kel. Amennyiben Zoltánt nem ismernénk, akkor megvá­dol­hatnánk, hogy beállított képet rögzített, mind Munkácsy – fotók alapján – a híres Trilógiájában, vagy állítólag Capa a Milicista halálában.
Plébániai bemutatásra ké­szült a feleségem, Judit kezét dicsérő válogatás, így a jámbor tartalmú fotók viszik a prí­met. A keralai templom a világ­egyházzal szembesít minket; tőlünk tízezer kilométerre élő hívekkel is együtt dicsérhetjük az Urat. Az iráni Shirazban készült fotót szemlélve először az onnan származó nemes nedű jut eszünkbe, jóllehet az újabb kutatások már mást állítanak. A poharat letéve később fogjuk fel szakrális tartalmát.
Számomra is ismerős he­lyeken járunk. A Saint Denis székesegyháza a mulandóság pél­dája, az egykor szebb napokat látott, világhódító francia kirá­lyok csontjait a forradalom alatt egymásra hányták, akaratlanul is évekre biztosítva munkát az antropológusoknak és DNS-kutatóknak. Továbbhaladva a marseille-i Notre-Dame, de la Garde-ba léphetünk be. Kétszer is jártam ott, mindig nyári melegben kapaszkodhattunk fel a hajósok templomába, lihegve, magunkat legyezve ültünk le a hűvös falak között, szemlélve a felajánlásként a templomnak hálából adományozott kis hajómaketteket. Kissé odébb Csík­zsögödön, Nagy Imre festő­művész hazájában találjuk ma­gunkat, a kőkereszt beállítása, fény-árnyék játéka kis remekmű. A Szent Sír templomában egykor még együtt jártunk Zoltánnal, többek között fennhangon idéztük Jeremiás siralmait: „Je­ru­zsálem, Jeruzsálem, térj meg a te Uradhoz, Istenedhez.” Az ott megörökített figurának is ez járhat eszébe, fizimiskájának ábrázolása pedig telitalálat. 
Ami engem leginkább meg­fogott, az a három burmai fotó. Először az imádkozó nő hi­te érinthet meg minket. A budd­hista templom csillogó aranya akár még zavaró is lehetne, ha a felszálló galambok nem vin­nének életet a képbe. A burmai naplemente méltó befejezése a kiállításnak, ami az Ars Sacra Fesztivál különleges színfoltja, s még sokáig látogatható.