Nagyon nehéz átlátni az országimázs (nation branding) elemeit és céljait. Az ezredfordulón például kishazánkban a Horvát Idegenforgalmi Közösség volt a legaktívabb. A hivatal élén ráadásul egy olyan kiváló szakember, mint Marin Skenderović állt, aki élt-halt a hivatásáért.
Változott a világ, a horvátok talán természetes úti célnak tekintik magukat, így reklámjaik is gyérültek, a tunéziaiak anyagi nehézségeik miatt már irodát sem tartanak fenn Budapesten, másoknak pedig talán túl kis piac vagyunk.

Amit most tapasztalok: a horvátok prioritását Törökország vette át. Mikor a promóciós sajtóanyagaikat kapom, azok sokszínűsége tűnik fel. Kaptam már kimerítő háttéranyagot az olajbogyó-termesztésről, a teakultúráról, a gasztronómiáról (receptekkel karöltve), történelmi érdekességekről s természetesen az idegenforgalmi lehetőségekről is. Az anyagokból magam is sokat tanulok. A minap megtudtam például, mi is a „slow travel”. Napjaink népszerű utazási irányzata nem a rohanásra koncentrál, inkább arra, hogy az utazó ismerjen meg alaposabban egy vidéket. Igen, a hatvanas évek kiváló mozija jut eszembe: Ha kedd van, akkor ez Belgium. Mi magyarok is akkortájt végigrohantunk Európán, ez nem mozgásigényünkből fakadt, inkább abból, hogy a Kádár-korszakban háromévente lehetett útlevélhez és valutához jutni. Törökországba leginkább az irhabundára áhítozók utaztak.

Térjünk a tárgyra! Hozzáértők elmondása szerint a török idegenforgalomban ideális egység uralkodik: az állam jelentősen szubvencionálja az iparágat, s fejlesztéséért a kereskedők is mélyen a zsebükbe nyúlnak.
Június 10-én egy fővárosi bemutatóra kaptam meghívást, aminek egy népszerű dunai hajó adott otthont. Az alkalomra népes török delegáció érkezett: utazási irodák, régiók, szállodák képviselői. A szervezők elmondása szerint a kínálat is megfelelő volt, a meghirdetett 24 kiállítói hely igen rövid idő alatt kelt el. A találkozón megjelent az utazási irodák színe-java, nagyon sok újságíróval is találkoztam. 

A program igen jól szervezett volt. Az úgynevezett B2B (business-to-business) workshop egy nagyon érdekes forgószínpadrendszert jelentett. A kiállítók várták az érdeklődőket, s tízperces forgásban ismerkedhettek meg egymással a partnerek, majd asztalt váltottak. Az üzleti megbeszélések kiváló lehetőséget biztosítottak a kapcsolatok építésére és a jövőbeni együttműködések előkészítésére. Olyannyira, hogy a felkeresett standok üzemeltetőitől folyamatosan kapom az információs anyagot, talán túl sokat is. A találkozó kézfogással, kedves mosollyal és egy apróbb ajándék átadásával zárult. Talán országunk elismerése, hogy a kínálat széles palettájával ismerkedhettünk meg, s már nem csak „olcsójánosként” tekintenek ránk. Ennek nyomán elegáns, de még megfizethető szállodák ajánlkoztak, s Isztambul meg Kappadókia esetében a kulturális turizmus állt a fókuszban. 

Ezt követte a várva várt sorsolás. Itt is bőkezűek voltak a szervezők, fél tucat nyertes szemlélhette elégedett arccal a nyereményt rejtő levelet.

A hajó közben elindult, így a jelenlevők meggyőződhettek arról, hogy utazni jó, de valóban Budapest a világ legszebb városa. Kötetlen beszélgetés közben fogyasztottuk el a török különlegességekből álló estebédünket. Míg a fehér asztalnál beszélgettünk, videók tucatjai népszerűsítették Törökországot. Egy megjegyzés: tudom, hogy Törökország lakosainak átlagéletkora harminc év körül van, de a videókon kizárólag fiatalok szerepeltek a gyönyörű tájakon, vonzó szállodákban. Ez más újságíróknak is feltűnt. Mint egykor a Szív küldi szívnek szívesen című rádióműsorban divatos volt, én is küldenék vendéglátóim­nak egy népszerű Aradszky László-slágert: „Nem csak a húszéveseké a világ”.