Minden egyes nép­viseletnek saját tör­ténete van, véli a csíkszentmártoni származású Hegyi Anikó, és mikor magára ölti népviselet-gyűjteményének egy-egy darabját, nemcsak a textilt csodálja meg, hanem arra is gondol, mi mindenről mesélhetne a ruha, ha tudna beszélni.
– Amikor a gyergyóújfalvi dédnagyanyám vagy a kászoni keresztanyám rokolyáját ve­szem fel, mindig elgondolom, hogyan készítették, milyen gondos odafigyeléssel szőtték meg, s milyen lehetett a hét­köznapokat ezekben a ruhák­ban tölteni – mondja.
Gyűjteményében legalább ötven székely rokolya található, s az ezekhez tartozó mellények, ingek, kötények, alsószoknyák is. Más tájegységek viseletei is gazdagítják a gyűjteményt: gyimesi, moldvai, széki, kalota­szegi ruhák, Bihar és Arad megyei népviseletek. Az egyik kászoni keresztanyjától kapott szőttesnek különlegessége, hogy mind a két színét hasz­nálták: az egyiket hétköz­naponként, de ünnep idején kifordították, így a színesebb, gazdagabban díszített fele látszott.
– Voltak ilyen érdekessé­gek ezekben a ruhákban. Ma már csak ünnepi viseletként használjuk évente néhányszor, de amikor mindennap jár­tak benne, ehhez hasonló praktikus megoldásokat alkal­maztak – részletezte.
Az egyik kászoni, farba­vágott rokolyát például hasz­nálója csak bálba vette fel – oda viszont gyakran járhatott, hiszen a szőttesnek csak a hátsó deréki része kopott el, mivel a legények ott tartották a kezüket tánc közben. Tem­plomba és mezőre más roko­lyában jártak, magyarázza Hegyi Anikó: dolgozni por­celán­szoknyát hasz­náltak, az arra vett szőttest munka előtt levették, hogy kíméljék.

Méltósággal viselni 

Gyűjteményében helyet ka­pott az a viselet is, amely gyer­gyó­újfalvi dédnagy­mamá­jáé volt: a sötét színekből szőtt rokolya a családban ma­radt, anyáról leányra szállt, és Anikó manapság gyak-
ran viseli.
– Méltósággal kell viselni ezeket a ruhákat. Egy régi rokolya súlyban kétszer annyi, mint az újabbak, és amikor az ember lánya jár benne, ringó járást ad, és tartást – mondja Anikó, aki nemcsak gyűjteni, hanem viselni is szereti a régi darabokat.
Az egyszerűbb viseletek anyagi értéke háromezer lej körül lehet, de a díszesebbek, munkásabb viseletek ennél jóval többe kerülhetnek. Esz­mei értékük viszont Anikó szerint felbecsülhetetlen: ahog­yan telik az idő, úgy egyre értékesebbé válnak, hiszen mindegyik darab egyedi és megismételhetetlen.
– Van egy olyan kalotaszegi viseletem is, amelyet a nő­vérem Kallós Zoli bácsival vásárolt a feketetói vásáron. Egy másik, mezőségi viseletet Visán készített el egy asszony a nővéremnek, Zoli bácsi akkor is ott volt – említi meg.

Eltűnő változatosság

Manapság egységesebbek a viseletek, mint régen: mind­össze a különböző térségek ruhái között figyelhető meg eltérés, de 80–100 évvel ezelőtt sokkal nagyobb volt a változatosság. A csíki rokolyák is színesek voltak, nemcsak piros-feketék, hanem piros, barna, zöld és fekete sávok is voltak benne.
– Sokan tudják, hogy a színek beszédesek: a barna a földekre utalt, a zöld az erdőre, a lila azt jelentette, hogy a családból pap származott el, a kék a Mária tiszteletére került bele, és a fekete az elmúlást, a piros pedig az életet jelenti. Emellett a csíkok vastagsága és a díszítések is változtak – magyarázza.

Gyűjtőszenvedély

Mindig is nagyon kedvelte a székely népviseletet, szerette viselni, de lányként és később fiatal feleségként sem volt sajátja. A férje Székelypetekről származik, ahová gyakran el­látogattak: az ott élő idős asszonyok aztán ajándékként készítettek neki egy petki székely ruhát, amely az első saját népviselete volt. Mégis, úgy gondolta, hogy csíki létére illene, hogy legyen csíki viselete is.
– Csíki aztán nem került, mert mi Kászonból költöztünk Csíkszentmártonba, és ott éltek a keresztanyáim is. Az egyiküktől aztán kaptam egy rokolyát, ahhoz pedig én varr­tam meg a kiegészítőket. Volt tehát két viseletem, de ez olyan, mint amikor a hógolyót meggyúrod és a dombon le­gurítod, az pedig egyre csak nő, nő...
A csíkszeredai református gyülekezet tagjaként Erdély különböző szegleteiből szár­ma­zókat ismert meg, akik miután megtudták, hogy Anikó kedveli és gyűjti a népviseleteket, neki adták sajátjaikat, amelyeket már senki sem hordott, ő pedig egyszer sem utasította vissza az adományokat, hiába, hogy nem kevés helyet foglalnak el ezek a textilek, s hogy nem kis felelősség megfelelően tárolni, vigyázni rájuk.
– Olyan munkás, gyönyörű ingeket sikerült beszereznem, hogy csak ámulni lehet rajta. Gondoljunk csak bele, hogy mennyit dolgoztak ezekkel a viseletekkel! Főleg, hogy olyan időben készítették ezeket, amikor még cérnát, zsinórt, bársonyt is nehezen lehetett beszerezni.

Autentikus viselet és kézzel horgolt csipke

Mellényt, inget, kötényt most már könnyen készít – habár foglalkozása szerint nem varró­nő –, és arra törekszik, hogy minden darab autentikus legyen. A csipkét is ő horgolja, és fényképeken keresi, helyi­ektől érdeklődik az egyes falvak mintáiról, hogy ne vegyüljenek össze a viseletek.
– Én erre adtam most ma­gam, és vannak még asszo­nyok, akik úgy gondolják, hogy az autentikus öltözékeket kell továbbvinnünk – mondja, utal­va a Szeredai Fonó tagjaira, akikkel szerdánként szoktak találkozni, és együtt varrnak, horgolnak. 
A népviselet-gyűjteményt és más lakberendezési tárgyakat, textileket, bútorokat jelenleg méltó helyen, egy 1938-ban épült parasztházban – amely akár falumúzeum is lehetne – tárolja Csíkcsekefalván. Itt, az udvaron, tornácon és csűr­ben szokta kiállítani a viseleteket, és bemutatni az érdeklődőknek. Olykor csak rokolyaszellőztetést tart, de ilyenkor is meglátogatják érdek­lődők, akik Hegyi Anikó­hoz hasonlóan értékelik a népviseleteket.