– Ha gyűjtőket kérdezünk szenvedélyük tárgyáról, igen gyakran azzal kezdik a válaszukat, hogy „már kiskorom óta…” Az Ön gyermekkorában mennyire volt fontos tényező a népviselet, vagy tágabb értelemben a néphagyományok megélése, gyakorlása?

– Kisgyermek koromban még nem volt különösebb kötődésem a népviselethez. Másként volt ez viszont a hagyományokkal, hiszen Szentegyháza falurészén nevelkedtem, ahol a közösség saját szabályai, szokásai erősen befolyásolták azt, hogy miről hogyan gondolkodunk, mit tekintünk értéknek. A családunk számára fontos volt a hagyományok tisztelete. Az első emlékeim a népviselettel kapcsolatosan a Szentegyházi Gyermekfilharmóniához (Fili) kötődnek, ott ugyanis elvárás volt, hogy a fellépésekre székelyruhát öltsünk magunkra. Ez a 80-as évek, a kommunizmus ideje, Haáz Sándor tanár úr tehát erősen szembemegy az akkori rendszer szabályaival, hiszen minden gyermeket – több mint százan jártunk hozzá – mindig népviseletben vitt a fellépésekre. Emlékszem, egyszer, amikor Csíkszeredában kellett a Megéneklünk, Romána tévéfelvételére mennünk, le is szállítottak minket a színpadról, kérdőre vonva a tanár urat: hogy gondolja, hogy nem pionír egyenruhát viselünk?! Átöltöztünk, de másnap, a következő felvételre ismét székelyruhában jelentünk meg, tudva, hogy ismét visszaküldenek majd, hogy öltözzünk át... Utólag értettem meg, már felnőttként, hogy a székelyruha viselése, meg- és felmutatása Haáz Sándor részéről egyfajta ellenállás volt a rendszerrel szemben.

– A Fili és a viselet kapcsolatát értem, ugyanakkor a 80-as évek azt is jelenti, hogy a hétköznapi környezetében lévő nőkön, asszonyokon nem igazán, vagy igen ritkán láthatott hagyományos székelyruhát. 

– Gyermekkoromban a település már rég túl volt a népviseletből való kivetkőzés időszakán. Érdekes ugyanakkor, hogy nagyapám még sokáig harisnyában járt, gyakran hétköznapokon is, de csak őt és rajta kívül egy-két korabelit láttam hordani a népviseletét. Ez a fajta öltözködés nem volt jelen a hétköznapokban, de a közösségi és családi eseményeken, ünnepeken még igen. Ünnepi viseletté változott tehát. 

– Pár évvel ezelőtt fontos és széles kutató- és gyűjtőmunkába kezdett, aminek egyik folyományaként létrehozta a FolkApp digitális adatbázist, amelyben a Csík környéki népviseletek kategóriákba sorolva tekinthetőek meg. Mi fordította a figyelmét a népviselet felé? 

– A folyamat talán a táncházak világával kezd elindulni bennem. A néptánc iránti érdeklődésemmel együtt járt, hogy megismerkedtem a népzenével és a különböző népviseletekkel. Valójában azonban alaposabban úgy tizenhat évvel ezelőtt, amikor bekerültem a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes köreibe, nyílt ki előttem ez a világ. Férjem, András Mihály által értettem meg, hogy miért érték, miért fontos a népviselet, hogy a népviselet miért nem lehet jelmez, még ha a néptáncelőadás színpadi művészet is. A viseletnek külön jelentése és közösségi hatása van. Egy profi együttes viselettára csakis minta- és példaértékű lehet. A kezdeti kíváncsiságomból és kérdéseimből indul el aztán egy kutatómunka és gyűjtés. 

– A gyűjtőmunka gyakran szenvedéllyé válik, így van ez Önnél is?

– Így volt és van, igen. Bennem is bekapcsolt az a vágy, hogy ahányszor egy szép vagy különleges ruhadarabra bukkantam, szerettem volna megvásárolni, hogy a gyűjteményünk része legyen. Hozzáteszem, a férjemnek ekkor már volt egy kisebb gyűjteménye, ami visszonyítási pont volt. A legelső viselet, ami aztán hozzám került, egy szenttamási, szép, barna-piros rokolya – azt egy marosvásárhelyi ismerősünktől kaptam. Aztán a szomszédunktól is kaptam egy rokolyát, ami az édesanyjáé volt, így sokáig azt hittem, hogy idevalósi darab, de sok év múlva kiderült, hogy a férjhez jövő édesanyja Erdővidékről hozta, és bár a ruhadarab ugyanolyan csíkos és piros-fekete-bordó, akár a csíki viselet, de mégsem annak része. Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy a viseleteknek titkaik vannak, sokszínűek és változatosak, és rendszerezés közben mintha egy nagy mozaikkép részei lennének: egy-egy darab gyakran csak évekkel később kerül a helyére. A kezdeti gyűjtési vágy egy ideje már lecsillapodott bennem, és manapság már nem akarom megszerezni magamnak az egyes darabokat, elég, ha tudom, hogy hol találhatók, kinél vannak, dokumentálhatom őket. Támogatom, hogy maradjon meg a családban, erősítse a kötődéseket. Amikor kell, segítek beazonosítani tudásom szerint, hiszen sokszor kerülnek elő olyan ruhadarabok, amelyekről alig vagy egyáltalán nincs információjuk a hozzátartozóknak. 

– Több száz népviseletet dokumentált az elmúlt években, rengeteg asszonnyal beszélgetett, és ismerte meg a ruhákon keresztül az ő történetüket. Milyen sői sorsok körvonalazódtak ezekben a beszélgetésekben? 

– A gyakorta idealizált „régi világ” valójában egy igen nehéz, terhelt korszak. Fontosnak tartom tehát, hogy a realitás talaján kezeljük ezt a témát. Nem feledkezhetünk meg a valóságról, arról, hogy sok nőnek, anyának nagy gondot és sok munkát jelentett, hogy előállítsa a család ruházatát. Amit ma népviseletként ünnepeken felveszünk, az nekik az öltözetük volt. Amikor például azt kérdeztem egy nénitől, akinek egyébként szép régi rokolyái voltak, hogy ez a rokolya honnan van, azt válaszolta: „Édesanyám kótyán vette.” Vagyis egy meghalt fiatal lánynak a viseletét és szőtteseit a család kótyára, vásárra adta, mivel nem volt, akinek továbbörökítsék. Ugyancsak tőle kérdeztem, hogy miben járt, amikor leány volt. „Hát mennyit voltam én leány? Tizenhét évesen férjhez mentem, ugyan mit hordtam volna leányként?” – mondta nevetve, de keserűen.

– A viselet tehát nem csak amiatt autentikus, hogy nem változik?

– Bármilyen idők jártak, a népviselet alakulására ugyancsak hatottak az éppen beszerezhető szövőcérnák, színek, anyagok, díszítések, bársonyok, és hatott a kor divatja is. A székely lányok nagy része szolgálni járt a nagyvárosokba, erről árulkodnak a színes selyem kiskötények, blúzok, kabátkák, amit a rokolyákhoz hordtak, és amihez az anyagot a szolgálatból hozták magukkal haza. Ahogyan a nehéz, szőtt öltözetet felváltják a könnyű anyagokkal, kész ruhákkal, végbemegy a hagyományos öltözetből való kivetkőzés.

– Ha a tömeges kivetkőzés utolsó felvonása az 1960-as, 70-es évek, mit mutat az, hogy a 21. század első negyedében viszonylag sokan fordulnak ismét gyakorlati érdeklődéssel a népviselet felé? 

– Manapság a népviseletek iránt valóban elindult egy nagyfokú érdeklődés, egyre többen ismerik meg és varratják meg maguknak saját kötődésük szerinti településük népviseletét, vagy egészítik ki a családi örökségből maradt viseletdarabokat. Számomra további inspirációt jelentenek a különböző népviseletek, az, hogy miként élhetnek együtt a mai kor öltözetével, hogyan valósulhat meg jól a szabályszerű mellett a játékos, szabad, színpadi megjelenítés. Ennek a játékosságnak adhattam teret a Hargita együttes Divat a népviselet előadásaiban is.