– Mi az első emléke a népviselettel kapcsolatban?

– Az első emlékem az, hogy még kislány voltam, amikor lett saját népviseletem. Dánfalvi rezes szoknyám volt. Akkoriban a gyermekek ruháját nem feltétlenül varrónő készítette. Egy felnőttméretű, régi, elnyűtt szoknyából kivágtak egy kisebb darabot, és abból készült a gyermekek viselete. Nekem is ilyen volt. Óvodáskorunkban szerencsére figyeltek arra, hogy szerepléseken népviseletet öltsünk. Aztán harmadikos koromban, az elsőáldozáskor is népviseletben voltunk, ötödik osztálytól pedig körülbelül tizedikes koromig néptáncoltam, ez volt az a meghatározó időszak, amikor igazán belém ivódott a viselethez való ragaszkodás. A tánc, a közösség és a népdalok olyan mély lenyomatot hagytak bennem, hogy azóta is erősen kötődöm a népi kultúránkhoz.

– Mikor kezdett tudatosan népviseleti darabokat gyűjteni?

– Körülbelül tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Akkor az RMDSZ Nőszervezetének voltam az alelnöke, és kitaláltuk, hogy szervezzünk viseletvarró tanfolyamot Dánfalván. Olyan embert kerestünk, aki a régi technikákat is ismeri, és kézzel meg tudja tanítani például az ingek és a rokolyák hímzését. Így kerültem kapcsolatba Kisné Portik Irénke nénivel, aki elvállalta a képzést. Mielőtt elkezdődött a tanfolyam, szerveztünk egy viseletmustrát is, meghirdettük a faluban, hogy szeretnénk megnézni a padlásokon, szekrényekben még meglévő régi viseleteket. Jöttek az idős asszonyok, és mindenki elhozta, amije volt: régi inget, posztókabátot, harisnyát, szoknyát. Azt is fontosnak tartottuk, hogy minden darabot azonosítani lehessen, ezért kis cetlikre felírtuk, ki viselte, és körülbelül mikor. Azóta is vannak felcímkézett darabjaim. Így például tudom, hogy bizonyos ingek a dédszüleimé vagy ükszüleimé voltak.

– Miért lett ennyire fontos Önnek a régi darabok megőrzése?

– Egy idő után megértettem, hogy a népviselet nem egyszerűen szép ruhadarab, beszél a múltról és a viselőjéről is. Ezt olyan asszonyoktól tanultam meg, akik számomra nagyon hitelesek és önazonosak ebben a világban. Az őseink számára a népviselet nem ünnepi jelmez volt, amit évente néhányszor felvettek. Ebben dolgoztak, ebben jártak a mezőre, ebben mentek templomba, és természetesen voltak olyan darabok is, amelyeket különlegesebb alkalmakkor viseltek. Amikor az ember kézbe vesz egy régi inget, amelynek az ujja el van nyűve, a nyakán látszik a használat, akkor valahogy közelebb kerül ahhoz, aki viselte. Ezért például az ükszüleim régi ingeit sem mostam ki. Nem azért, mert nem lehetne, hanem mert mindig eszembe jut, bennük van az életük, a munkájuk. Számomra ezek olyan örökségek, amelyek visszavisznek a múltba. Megmutatják, honnan származunk, és talán azt is, hogy mit élhettek meg az elődeink.

– Van valamilyen szempont, ami alapján gyűjti a viseleteket?

– Elsősorban felcsíki viseleteket gyűjtök. Édesapám Szenttamásról, édesanyám Dánfalváról származik. Csíkmadarason és Csíkszentdomokoson is vannak rokonaim, ezért valamilyen módon minden településhez kötődöm. Éppen ezért olyan felcsíki viseleteket próbálok gyűjteni, amelyek egy-egy településhez kapcsolódnak. Fontos tudni, hogy amit ma például tipikusan dánfalvi viseletnek nevezünk, az nem feltétlenül volt mindig csak dánfalvi. A rezes szoknyát ma erősen Dánfalvához kötjük, de régen ugyanúgy viselhették a domokosiak vagy a madarasiak is. A kommunizmus után alakult ki egyfajta „egyenruhaszerű” települési viselet: megvolt, hogy egy adott faluban milyen szoknyát, mellényt vagy kötényt tartottak jellegzetesnek – én ezért ezeket inkább közös felcsíki örökségként kezelem.

– A viselet egyes elemei azonban ennél sokkal többet is elárulhatnak a viselőjükről.

– Igen. A rokolya például különösen sokat „beszél”. A színeknek és csíkoknak jelentésük volt: a fekete a fájdalomhoz, a keserűséghez kapcsolódott, a piros az öröm és a boldogság színe volt, a zöld pedig azt jelezte, hogy a viselőjének kaszálója vagy erdeje van. A barna a földhöz kapcsolódott, és ha széles sávban jelent meg, azt jelezhette, hogy a családnak sok szántóföldje van. A kéknek is több jelentése lehetett: Mária színeként a hithez kapcsolódott. Ha például piros mellett jelent meg, azt úgy értelmezték, hogy „Mária, őrizd meg a boldogságunkat”, ha fekete mellett volt, akkor azt jelenthette: „adj oltalmat a fájdalmunkra”. Ezek ma már talán különös dolgoknak tűnnek, de nagyon érdekes belegondolni, hogy régen egy ember úgy is meg tudott mutatni valamit magáról, hogy közben egyetlen szót sem mondott, és éppen ezért tartom nagyon fontosnak megőrizni, gyűjteni. Az ember ma is üzen azzal, amit felvesz, csak sokszor már nem ismerjük ennek nyelvét. Régen viszont sokkal több mindent ki lehetett olvasni egy-egy viseletből, a színek, csíkok, anyagok, a szabás mind-mind hordozhattak információt, és nemcsak a társadalmi helyzetről, hanem akár a lelkiállapotról is. Nagyon érdekes például a fekete használata. Azt tartották, hogy ha az ember magába fojtja a bánatot, akkor az még nagyobb erővel tör rá. Ezért voltak a kesergő népdalok, amelyekben ki lehetett énekelni a fájdalmat, és valamilyen módon ugyanez jelent meg a viseletben is: belevarrták a bánatot a ruhába.

– Úgy látom, érzelmileg nagyon kötődik ezekhez a darabokhoz. Melyik áll Önhöz a legközelebb?

– Nincs egyetlen kedvencem, mindegyiknek más-más története van. A feketét például ritkábban viselem, mert az a gyászhoz kötődik. Van olyan rokolyám, amelyet böjtben viseltek az idősebb asszonyok. Aztán van egy vakisám is, amit a különleges színe és mintázata miatt kedvelek. Van olyan szoknyám is, amelyet gyakorlatilag megmentettem, egy idős néninél a földre volt leterítve, megkérdeztem tőle, hogy mit csinál vele. Mondta, hogy már semmit, mert régi és ócska, én viszont megláttam benne valami értékest, és elkértem, feljavíttattam. Számomra ezeknek éppen az az értékük, hogy nem tökéletesek. Látszik rajtuk az idő, a használat, és ettől válnak igazán érdekessé.

– Mit jelent Önnek ez a családi örökség? 

– Egy-egy viselet a dánfalvi és a szenttamási nagyanyámé volt, de nem minden darab családi örökség. Van, amit idős emberektől kaptam. A legfontosabb számomra, hogy legyen története. Ha egy viselet mögött ott van egy ember élete, az számomra sokkal értékesebbé teszi. Van például egy újonnan varratott rokolyám is, amelynek a mintáját egy könyvben láttam. Később megtaláltam ugyanezt az anyagot a nagyanyám régi ruhái között. A nagyanyám 1939-ben született, tehát ez a minta minden bizonnyal az 1940-es években vagy még korábban is jelen volt Dánfalván. Így tulajdonképpen egy elveszettnek hitt régi viseletet próbáltam újraalkotni.

– Kötényekből is különbözőket látok itt a gyűjteményben, vannak fodrosak és úgynevezett rakott kötények is…

– Igen. A kötények mai formája nem a régi viselet része volt. Régebben nem mindenki viselt kötényt, és ha viseltek is, gyakran abból az anyagból készült, amelyből a rokolya. Később, főleg az iparosodás és a kommunizmus idején, megjelentek más anyagok és más divatok is. Mint tudjuk, a lányok közül sokan elmentek szolgálni Bukarestbe vagy Brassóba, és onnan új anyagokat, új trendeket hoztak haza. Így alakultak ki olyan darabok is, amelyeket ma már egy-egy településhez kötünk, de valójában „újabb keletűek”. Gyermekkoromban például Dánfalván teljesen természetes volt a fodros kötény, és nekem is ilyet varrtak. Ma már más formákat látunk.

– Talán túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy napjainkban a népviselet reneszánszát éli. Mit gondol erről? 

– Igen. Vannak olyan régi viseletek, amelyek hosszú időre eltűntek, majd az elmúlt évtizedben újra divatba jöttek. Ilyen például a koszorúhímes viselet is, amelyet régen több színben, kékben, pirosban és zöldben is viseltek. A kommunizmus idején ezek háttérbe szorultak, inkább az egyszerűbb, csíkos vagy ezerkockás viseletek terjedtek el. Most viszont újra felfedezzük a régebbi formákat. Ez szerintem nagyon jó folyamat, feltéve, hogy nem válik egyszerű divattá, hanem megpróbáljuk megérteni a mögötte lévő történetet is.

– Hány darabot számlál a népviselet-gyűjteménye?

– Jelenleg nyolc teljes viseletem van, de folyamatosan bővítem. Külön szekrényben tartom őket, és a férjemmel néha még vitatkozunk is azon, hogy milyen sok helyet foglalnak. Vannak olyan ruhadarabok, amelyeket már tényleg nem tudok hová tenni, és ezért ki kell vinnem Dánfalvára. A szoknyákat például megfelelően kell tárolni, kifordítva, megkötve. Ezek olyan anyagok, amelyekre nagyon kell vigyázni.

– Ön milyen alkalmakon ölt népviseletet?

– Sokkal gyakrabban kellene, mint ahogyan most teszem. Az Ezer Székely Leány Napja természetesen alap, olyankor magamra öltöm a népviseletet, és március 15-én is mindig felveszem. Azt szeretném viszont, ha más ünnepeken is vissza tudnánk vezetni a használatát: húsvétkor, karácsonykor vagy a búcsús ünnepen. Amikor meglátok valakit népviseletben egy ilyen alkalmon, mindig eszembe jut, hogy nekem is fel kellett volna vennem, de közben szeretem a divatot is, nem választom le magam a jelenlegi trendekről. Hétköznap természetesen én is úgy öltözködöm, ahogy az aktuális divat és a saját ízlésem diktálja. A népviselet számomra nem azt jelenti, hogy vissza kell mennünk a múltba, inkább azt, hogy a jelenben is lehet kapcsolatunk a múlttal. Egyébként az Ezer Székely Leány Napján reggeltől estig viseletben voltam. Nagyon meleg volt, sokan kérdezték, hogy bírom, de meglepően kényelmes volt, egyáltalán nem éreztem kellemetlennek. A csizmám is kényelmes, és szerintem sokkal szebben mutat a rokolyához, mint egy szandál vagy más modern cipő. A kiegészítőim között is van egy korszerűbb darab: például a telefonomat nem hagyom otthon akkor sem, ha viseletben vagyok, ezért varrattam a népviselethez illő telefontartót.

– Vagyis a hagyomány és a korszerű világ nem feltétlenül zárja ki egymást.

– Egyáltalán nem. Szerintem éppen ez a lényeg. Nem az a cél, hogy úgy tegyünk, mintha ma is száz évvel ezelőtt élnénk, hanem az, hogy amit örököltünk, azt ne dobjuk el csak azért, mert közben megváltozott a világ. A viselet is változott az idők során, éppen ezért nem hiszek abban, hogy csak egyetlen „igazi” forma létezhet. A hagyomány is folyamatosan alakult. Nekünk most az a dolgunk, hogy megőrizzük azt, ami értékes belőle, és közben megtaláljuk a helyét a mai életünkben.

– Mit üzennek Önnek ezek a viseletek? Miért érdemes őket megőrizni?

– Talán a legfontosabb üzenet az, hogy ha nem ismerjük a múltunkat, nincs jövőnk. Az ember örökölhet a felmenőitől földet, kaszálót, pénzt vagy házat, de talán mégis sokszor egy régi népviselet az egyik legértékesebb örökség, mert ezek nemcsak tárgyak: beszélnek azokról, akik előttünk éltek, beszélnek a munkájukról, az életükről, az érzéseikről. Számomra fontos tudni, hogy ők hogyan éltek és mit éreztek, és megpróbálom ezt valamilyen módon továbbvinni. A másik fontos dolog az önazonosság. Akkor tudok igazán önazonos maradni, ha értékelem a múltamat és azt, amit az őseim rám hagytak. Nem kell mindennap népviseletben járnom ahhoz, hogy ez része legyen annak, aki vagyok, de tudnom kell, honnan jövök, és talán éppen ez a viselet egyik legnagyobb ereje: hogy amikor magunkra vesszük, nemcsak egy ruhát veszünk fel, hanem egy történetet is.