A filmben valós sze­mélyek idézik fel egy átlagos napjuk leg­szebb vagy legjelentősebb mo­­mentumát. A szövegek spontán interjúrészletek és hang­­felvételek, nincs ben­nük semmi stilizáltság, előre szerkesztettség. Konyha­nyel­­­ven elmesélt, szubjektív meg­élések, amelyek szemé­lyessége és intimitása érzé­kennyé han­golja a művet. 

A ’rajzolt’ keret

Ezekre az organikus, élő tör­ténetekre épülnek a vizuális tartalmak – ez esetben az ani­máció. A kézzelfogható való­ság­ról szóló interjúk és az absztrakt vizuális tartalom sa­játos, játékos keretet ad a műnek, amelyben mind a dokumentum, mind az illusz­trált forma újszerű al­kal­mazása történik meg. Bár a rajzfilmet sokan még ma is a gyerekmesékkel azonosítják, ez a technika önmagában nem határozza meg a tartalmat: vannak a történetek, amelyeket élőszereplős filmként, másokat illusztrációval hatásosabb át­adni. A rendező feladata el­dönteni, hogy melyik utat és milyen megfontolásból vá­lasztja. A döntés tu­datosságát itt az támasztja alá, hogy az alkotók nem konkrétan illusztrálni kí­vánják a beszámolókat, hanem szabadon értelmezni azokat. Az elhangzó történetek narratívái mindenki számára világosak – nincs szükség pontos, szó szerinti értelemben vett szem­léltetésre. A látványvilág ehe­lyett hangulatokat, érzelmeket, egy-egy fontosabb részletet emel ki a válaszokból, és ezeket motívumokká alakítva használja fel a vizuális tar­talom megalkotásához. A szí­nes hátterű megszólalókhoz kulturális, sti­lisztikai ér­te­­lemben igazodik az ani­mációs stílus esztétikája is. Minden rész teljesen más hangulatot, interpretációt szül, ahogyan a megszólalók is merőben különböző élmé­nyekről számolnak be. A ko­héziót tehát nem a stílus egységessége, hanem annak sokfélesége teremti meg. Ezt a fajta alkotói szabadságot a ’rajzfilmes’ technikák teszik lehetővé, ahogyan azt is, hogy az olykor szívszorító, nehéz történeteket érzékeny hu­morral, könnyedséggel tegye be­fogadhatóbbá a közönség számára.

Hasonlóságok és kontrasztok

Nem könnyű ugyanis szem­besülni velük. A kilencperces alkotás mély érzékenységgel hangosítja ki mindenféle korú, nemű, etnikumú és hát­terű emberek egy egyszerű kérdésre adott válaszát: – Mi volt a napod legjobb pilla­nata? A feleletek közötti kon­trasztok pedig egyszerre te­szik líraivá és megrázóvá a film élményét. „Piramisu”-evéstől szólásszabadság és önazonosság megélésén, kis­testvérre való vigyázáson, sze­relmen át egészen háborús menekültek traumái­ra való ref­lektálásig, az életben mara­dás keserű öröméig mindenféle témával találkozik a néző. A meg­szólalók között van magyar, román, orosz, ukrán, francia, hol­land, azerbajdzsáni, indonéz és portugál is. Ti­zenkét hangot és történetet ismerünk meg különböző nyelvjárásokon, nyel­veken, vé­kony gyermek- és fogatlan aggastyánhangon, ki-ki a maga világának legnagyobb örömét és indirekt módon nehézségét is a közönség elé tárva. Van, akik semmi jót nem élt meg aznap. Más annak örül, hogy elmenekülhetett a sorozás elől, vagy annak, hogy még mindig lélegzik. 
Az animáció alkalmazása esztétikai élménnyé emeli a beszámolókat, de egyúttal sze­mélyes interpretációnak is teret enged: mivel nem lát­juk az elbeszélők ’igazi’ arcait, a néző önkéntelenül is elképzeli őket – a néhány éves kislányt, a huszonéves fiút, a hajlott korú embert. 
Az alanyok változatossága és a tizenkettes szám biblikus-kulturális többletjelentése tu­da­tosan alkotja meg a film ritmusát, hangulatát. Óvatosan, de kertelés nélkül vezeti be a közönséget egy olyan rajzolt realitásba, ahol egységgé tud válni egy népi motívumokra épített szerelmi történet és gépfegyverek sortüzének hang­ja, egy „semmi jó nem történt” és egy boldogan elfogyasztott tiramisu, a kiteljesedés meg­élése és az egzisztenciális biz­tonság – meg egyáltalán az egzisztenica. 

Hátralépni kettőt

A film önreflexióra is szó­lít: hogyan éljük meg mi mindennapjainkat? Érté­kel­jük-e azok szépségeit, vagy el­veszítjük a fókuszt a folytonos küszködésben? A nyomasztó, sokszor kilátástalannak meg­élt napi problémák más pers­pektívából nem is olyan végzetesek. A kétségbeesés pillanataiban érdemes lehet kettőt hátralépve, külső po­zícióba helyezkedve meg­vizsgálni az életünket ahhoz, hogy tisztábban megértsük hely­zetünket. A film segítséget nyújt ehhez, ezzel együtt pedig az élet apró örömeire is rávilágít. Igenis, van, amiért hálásnak lenni minden egyes nap, még ha ez nagyon mást is jelent különböző helyzetekben. 
A másság azonban nem idegeníthet el. A sokféleség konzisztens. Kor, nem, nyelv, származás és még meg­szám­lálhatatlan egyéb körül­mény teszi az egyént azzá, aki, olyan nézőpont és érték­rend képviselőjévé, ami a megszólalásokból kiszűrhető. A tizenkét interjúalany tizenkét világképet jelenít meg, a valóság tucatnyi, de számukra hiteles szeletét. Bár kontrasztokat al­kotnak, binaritássá, „fekete-fehérré” egyszerűsíteni nem lehet őket. A fekete és fehér közötti szürke zóna egy-egy árnyalatát képviselik, variációit ugyanannak a színnek. Mind­egy, hol és milyen nyelven, mindenki ugyanúgy él és megél, érez és gondolkodik, örül és búslakodik a hétköznapokban. Azok a szakadékok, amelyek gyakran a figyelem és a diskurzus középpontjában áll­nak, nyomban elmosódnak, ha néhány perc csenddel és őszinte figyelemmel fordu­lunk „mások” történetei felé. 
Épp, ahogy a film kockáin meg­fér egy­más mellett a sok nagyon más élmény, úgy a mindenapokban is van helye magyar, román, angol, ukrán, orosz, roma és bármilyen más történetnek, világnézetnek, eg­­zisztenciának. A nap leg­jobb pillanata egyszerre ka­tartikus esztétikai élmény és határozott kiállás. Sokszínű és kreatív animációs technikáival érzékenyen támasztja alá a hangfelvételek tartalmát, sza­bad, asszociatív módon kapcsolva össze a vizuálist az auditívval, a konkrétat az absztrakttal, a könyörtelen valóságot a szubjektív meg­éléssel. Ez a bátor kísérlet pedig végtelenül fontos és aktuális célt szolgál: egyszerre szólítja a nézőt önelemzésre és szolidaritásra.