A három film külön-külön is értelmezhető, de ugyanannak az egé­sznek a részei: hasonló esz­közökkel célozzák meg a középosztálybeli negy­ve­nes korosztály érzelmi-in­tel­lek­­tuális krízisét, a gyermeknevelést, az elhidegülést, az elengedés és új­rakezdés lehetőségét – vagy illúzióját – állítva fókuszba. De tematizálódnak anyagi és értékrendbeli különbségek, általános társadalmi elége­detlenség és kivándorlással kap­csolatos dilemmák is.

Társadalmi absztrakció

A három film kiindulópontja hasonló. A helyszín házas­társak lakása, amelyet az első perctől kezdve feszültség itat át: egy túl hangos gyermek, egy odaszúrt, kétértelmű mon­dat, egy telefonhívás. Ide érkezik a többi szereplő: az első és második filmben egy-egy házaspár, a harmadikban kettő. Ahogy az lenni szokott: előkerül sör, bor, pálinka, és attól kezdve pusztán idő kérdése, hogy mikor pukkad a lufi. És mekkorát. 
A vendéglátás alatt újabb és újabb konfliktusokra derül fény, a baráti viszonyok sekélyessége le­lep­leződik, ahogy az ideálisnak tűnő pár­kapcsolatok és gyermek-szülő vi­szonyok törékenysége is. A ki nem mondott ott lóg a levegőben. Mihelyt szereplők kettesben maradnak, fordul va­lami. A néző folyamatosan titkokat hall megcsalásról, anyagi problémákról, családi traumákról, így ő maga is feszülten várja, hogyan és ki önt majd tiszta vizet a pohárba, na és milyen áron. 
A karakterek hétköznapiak: cse­veg­nek időjárásról, lak­be­rendezésről, gyer­mekekről – mindenről, ami lé­nyegtelen, miközben egyértelműen egészen mást próbálnak közölni. Az első filmben Farkas (Hajdu Szabolcs) nem képes megbirkózni az apasággal, teherként éli meg a gyermeknevelést. A második a szexuális szükségletek áta­la­kulását helyezi fókuszba. A har­madikban egy fiatalkori barát elvesztése hoz össze három férfit és párjukat, akiket gyermekkoruk óta nagyon más irá­nyokba sodort az élet. Itt a gyász, az elengedés nagyobb hangsúlyt kap, de az újrakezdés is felmerül: a házastársak közötti konfliktus a kül­földre költözés dilemmájából fakad. 
Az emberi viszonyok és in­tim terek az egyediségük ré­vén válnak általánossá, a sze­mélyesben mindenki fel­ismeri saját élethelyzeti nehézségeit, és a mikrokörnyezet egyszerre egy teljes generáció absztrakciójává válik. A ki­csin keresztül láttatni a nagyobb igazságot – erre törekszik Hajdu trilógiája. 

Túlzás és sűrítés

A bemutatott társadalmi cso­port rajza hitelesnek tűnik, mégsem naturalista vagy do­ku­mentarista a mű. A karakterek nem értelmezhetők önálló sze­mélyekként. In­kább a korosztály árnyalatait kép­viselik, és prob­lémakörök sokaságát sűrítik ma­gukba. Az apaságra magát képtelennek érző férfi, az eladósodott tékozló fiú, az irigykedő, szószátyár feleség, az áldozati szerepbe került naiv barátnő, a lecsúszott, megkomolyodni képtelen ba­rát, akinek a felbukkanása inkább kínos, mint örömteli, és így tovább. Látunk magunk körül példát ezekre a sorsokra, de itt ezek az archetípusok mind néhány karakterben össz­pontosulnak. Hajdu a sze­replőkre pakolja egy ge­neráció valamennyi gondját-baját, ezzel ismerős, mégis túlzó módon mutatva be a negyvenes korosztály kihívásait.
A krízis forrását viszont kön­tör­fa­lazás nélkül nevezi meg: keze­let­len gyermekkori traumák és kom­mu­­nikációra való képtelenség. A mai erdélyi–magyarországi intellektuális kö­zeget a múlt fel nem dol­gozottsága és a jelennel való lépéstartás nyomása együttesen teszi mozgásképtelenné. A sze­replők tudatában vannak lelki sebeik komolyságának, hiá­nyosságaiknak, ál­ta­lában annak is, hogy minek köszönhetők azok. Tovább azonban nem jutnak a felismerésnél. A hozott mintáik tab­ukra, elhallgatásra épülnek, így fel­nőttként nin­csenek eszközeik a fel­dol­­-
gozásra. A filmekben gyakori az ön­elemzésre tett kísérlet – főleg a Hajdu Szabolcs ala­kította főszereplőkre jel­lem­ző –, ám ez megreked a sza­vak szintjén, és ugyanilyen gyakorisággal mutatkozik meg a földhözragadtság, a gyer­mek­nevelés régimódi szemlélete, a hímsoviniz­mus szelídebb és dur­vább változatai. A „bezzeg az én gyermekkoromban” kezdetű mono­ló­gokat vagy a „szex az csak olyan, mint az evés” típusú kijelentéseket ugyan­olyan meg­győződéssel sulykolják, mint az önfejlesztésről, a hibáinkkal való szembenézésről és töb­bek között a kommunikáció fontosságáról szóló kli­séket. Hajdu karakterei tehetetlenül pró­bálnak válaszokat találni, egyik kezükkel pszichológiai könyvekből össze­szedett ma­gyarázatokba, a má­sikkal káros, örökölt sémákba ka­paszkodva.

Szembesülés három részben

Mindhárom filmet ugyanez a paradox létállapot jellemzi. Az Ernelláék Far­kaséknál új­szerű filmes megoldásai a Kálmán-napban rendezői stí­lussá csontosodnak, így az Egy százalék indiánban már alapvetések. A nar­ratíva, a felépítés és a látványvilág na­gyon hasonló, így felvethető, hogy indokolt-e a trilógia. Ám egységként kezelve a három művet egy követ­kezetes élet­út körvonalazódik. Az első részben felvetett kér­dések: Mitől válik valaki szülővé? Hogyan élhető meg a szexualitás, a sze­relem, ha folyamatosan a gyermek van a figyelem középpontjában? A máso­dik a már gyermekektől „szabaduló” társak nehézségeit boncolgatja: hogy térhetünk vissza oda, ahol a szülés, babázás, nevelés előtt tartottunk? Hogy egyeztethető össze a nőnek az érzelmi biztonságra, a férfinak a háttérbe szorult testiségre való epekedése? Egyenes út vezet-e a hűtlenséghez, ha kudarcot vallanak a próbálkozások? Vé­gül az utolsó részben a származással és elmúlással való szembenézés, az elengedésre és újrakezdésre tett kí­sérlet tematizálódik.  A szereplők meg­próbálják függetleníteni ma­gukat a múlttól. A kiüresedett kap­csolatok, a halálesetek, az emigráció általi elmenekülés ébreszt dilemmákat a már öregedéstől tartó szereplőkben. De az elmenekülés és meg­menekülés nem azonos fo­galmak: önmagukban kell meg­találni azt, amit kívül keresnek. 
A trilógiában tárgyalt, egész éle­tet átszövő küzdelem erre a végső kö­vetkeztetésre jut. A szereplők vi­­­sel­kedése kí­sértetiesen ismerős a hét­köznapokból, az elhangzó mon­datokból szó szerint kihallani ittas filozofálások kliséit vagy kínos csendet megtörni kívánó időjárás-jelentéseket. Az egymás fejéhez vágott, átgondolatlan szavak pedig még inkább szíven ütnek. Hajdu filmjei a sok magunkra és egymásra ismerés révén pont arra használhatók, amire a karakterek tartanak igényt: beszélgetésre, tükörbe nézésre, magukba szállásra. A szembesülés egyszerre ne­vettet, feloldoz és perspektívát nyújt, olyan távlatból, amire, megkockáztatom, nem csak a fiktív szereplőknek van szük­ségük.