Anegyvenes éveibe lépő Ma­ria (Helga Guren) disz­­funkcionális há­zas­sá­gával és válásával, az anya­ság mindennapjaival, a karrierjében felmerülő folya­matos nehézségekkel szem­besül a néző a nyitójelenetben. A csapongás és folyamatos célvesztettség állapotában is­merkedik meg Sigmunddal (Oddgeir Thune), aki iránt első látásra zsigeri vonzalmat érez. Ebbe belekapaszkodva hó­napokig küzd a férfi sze­relméért, és az áhított kapcsolat végül beteljesül. Majd hét évet ugrunk az időben.

Egy (két) házasság anatómiája

Futkosás, káosz, két kamasszal az előző házasságából és két közös gyermekkel Sigmund­tól. A legkisebb lánya még folyamatos felügyeletet igé­nyel, a legidősebb lánya tel­jesen elutasítja mindenfajta közeledését. Az élet ugyan­azokba a helyzetekbe sodorja, mint előző házassága so­rán. Hosszú és fárasztó min­dennapok zaját követjük, ahon­nan csak egy szereplő hiányzik: Sigmund. A férfi késő este toppan be hat hét kiszállás után – de újabb útra készülve. A viszontlátás öröme hamar feszültséggé fanyalodik, a pár rég lappangó konfliktusai egyesével törnek a felszínre. Sigmund belengeti a válás lehetőségét – Maria pedig tel­jesen összeomlik. 
A film érzékenyen mutatja be a párkapcsolatok kezdetét belengő rózsaszín köd elke­rülhetetlen szétfoszlását. Fáj­dal­mas valóságot prezentál: a menekülést egy kihűlt há­zasságból, hogy évekkel ké­sőbb hasonlóban találja ma­gát az ember. Közelről és fájdal­­mas életszerűséggel követhetjük végig a válság különböző stációit, a folyamatos kéte­lyek között őrlődést, az egye­­­dül­léttől való rettegést. 
Kü­­­lön költözve, párterápián ke­resz­tül próbálnak meg egyről a kettőre jutni – bár egyikük sem tudja megmondani, milyen irányba kellene lépniük. Maria fogódzók után kapálózik, de a krízissel való megküzdés ma­gányos feladat. Gyermekei el­­utasítják, vagy még túl fia­talok ahhoz, hogy támaszt nyújtsanak, barátai előtt nem mer gyengének mutatkozni. És önmaga előtt sem.

Újranézni – újraélni

A film ezen a ponton terápiás módszerekhez nyúl, mély be­te­kintést adva a kapcsolatok feldolgozása és még inkább a saját megismerésünk kom­p­lex folyamatába. Nem kívül­ről villant fel egy-egy pszicho­lógusi beszélgetést, hanem filmretorikai eszközökkel be­húzza a nézőt az analízisbe. Egy korábban lejátszódó kon­­flik­tusgeneráló jelenet új­ra­­játszását kísérli meg – a szak­­ember és Maria közös ér­­telmezésével ellátva. A ka­rak­ter újraéli, a néző újra­nézi a jelenetet, ezúttal egé­szen más perspektívából: a testbeszédre, a tekintetek, reak­ciók réte­geltségére fóku­szálva, ezáltal teljesen új, pszicho­patolo­gi­kus olvasatot kapva a tör­ténésekről. A magyarázat nem szájbarágós, inkább „aha!-effek­tust” generál, és nem utolsósorban önreflexióra is késztet. A képek és a terápiás munka egybeolvad, a film az önelemzés eszközévé válik a szereplők és a közönség szá­­mára is, afféle kettős rea­litásként. 
Az ismétlés végig vezető motívum marad, több ízben is újrajátszódnak az események, ezáltal új jelentést nyerve. Először azonosulunk Mariával (vagy más szereplőkkel), de közben tudatos nézőkké vá­lunk: passzív befogadóból ak­tív értelmező pozíciójába helyez a film, próbáljuk értelmez­ni, ki mit miért tesz és mond. A ki­provokált „elemzői szemlélet” a közönségben fokozatosan, szinte észrevétlen élezi ki az érzékeket.

Színek és szerepek

A film látványvilágának min­den eleme a hétköznapi­ság esztétikájára törekszik. Egysze­rű, emberközeli képek­kel, olykor remegő kame­rával, a valóság ismerős, gö­röngyös talaján találja magát a néző. Minden egy kicsit szür­­ke, egy kicsit döcög, egy kicsit kényelmetlen. A be­állítások helyenként töké­let­lenek, de pont ebben rej­lik a film organikussága. Oly­­kor fojtogatóak a közeli és hosszú időzések egy-egy snitten: a kamera és vele a nézői tekintet igyekszik lé­pést tartani a mindennapi káosszal és hozzáférni az érzelmi világhoz, amelyet a szereplők görcsösen takarni próbálnak. De rejtőzködni csak ideig-óráig lehet. A ka­rak­terek gyarló, valóságízű sokrétűsége kibomlik, és pon­­­tosan illeszkedik ebbe a képbe: bonyolult, fájdalmasan igazi és nagyon sokak számára is­merős emberi hibákkal talál­kozunk. Maria közel sem hi­bátlan főhős. Az anyaság ki­meríti, a karrierjében nem tud teljesíteni, házastársként konfliktust generál mindenből. Sigmund fojtogatva érzi magát, bár nem veszi ki a részét a családi kötelezettségekből. Az ő passzív visszavonulása és a nő provokatív megjegyzései fokozatosan komplex szemé­lyiségképpé tágulnak. A társa­dalmi elvárások nyomása ne­hezedik a társakra: mindketten olyan szerepeknek igyekeznek megfelelni, amelyekhez nem érzik elégnek magukat.

Minták és tükrök

A kapcsolati válság okait meg­érteni azonban kevés. Mariá­nak újra kell értelmeznie a saját életében betöltött po­zícióját, átlátni az évek során magasra emelt falakon, hogy megértse, mi van odabent. Az empatikus elemző szerepébe helyezkedő néző és a fő­szereplő gyakran egyszerre látja át a nő belső folyamatait. A megoldás többtényezős, mint azt várnánk, az okok bo­nyolultabbak a kapcsolati és társadalmi elvárások ter­hénél. A gyökerekig kell ásni: szembesülni az örökölt, ott­honról hozott mintákkal és a paradoxonnal, hogy bár tu­datosan törekszünk arra, hogy jobbak legyünk az előző generációknál, a mindenna­pi feszültségek észrevétlenül ha­­sonló viselkedésmódokba so­dornak. Ez a fájdalmas el­lent­mondásosság megjelenik az anyjával és lányával va­ló folyamatos vitákban is – egyik­től örökölt, másik­nak to­vábbított mintaként.
A kettős­­ség feloldása az ön­ma­­gunk­kal való szembe­né­zéssel indul. 
A legnehezebb feladat vi­szont csak ezután következik: Maria végső próbája nem egy­szerűen a tükörbe nézés, hanem a kimondása és fel­vállalása annak, hogy nemcsak a hibáit, az értékeit is felismeri a tükörben.
A film ezen a ponton éri el a katarzist. Arra mutat rá, hogy az életkrízis csak tünet: jelzés, hogy az önismeret gyakorlá­sa nem halogatható tovább. A meg­­újulás akkor lehetséges, ha képessé válunk az önelfogadásra – csak így lehetünk készek üdvözölni mások szeretetét is. 
Ingolfsdottir érzékeny és fi­nom humorral, organikusan építkező filmretorikával egy önismereti terápiás folyamatot rekonstruál. A klimax, a tu­datosítás és a megnyugvás min­den aspektusát végigköve­ti és végigéli a nézővel együtt, aki a film végére arra eszmél, hogy passzív pozícióból fokozatosan a karakterek, végezetül pedig önmaga elemzőjévé vált.