Márton Antal bácsi 1941 novemberében született, Csík­szent­­­­­­simonban él, szakmáját tekintve ács, de életében a földdel is legalább annyit foglalatoskodott, mint a fa­gerendákkal. Minden el­hang­zott mondatból érez­ni, hogy kemény fizikai mun­kával töltött életet tud maga mögött, mégis minden feje­zetéről megbékélve és meg­elégedettséggel beszél.

– Antal bácsi, mit monda­na, hol kezdődik a maga élet­története? Milyen volt a gyer­mekkora?

– A mezőgazdaságban dol­goztunk gyermekkoromban, abban nőttem fel. Aztán, ahogy növekedtem, úgy mentem, fej­lődtem tovább s tovább. Aztán bekerültem Bukarestbe, ácsszakmában dolgoztam. Húszéves voltam, amikor el­mentem. Azért mentem el, mert a kollektivizálás után itthon nem volt munkahely, s Bukarestben alkalmaztak mint ács. Ott csináltam két esztendő iskolát is, de már házasember voltam – huszonhárom évesen házasodtam meg. Miután az iskolát befejeztem, dolgoztam tovább odabent, összesen tíz évet. 

– Amikor a fővárosba került, tudott románul?

– Annyit, hogy apă, s egyet intettem a fejemmel, ha szólítottak. Mikor visszajöttem, valamivel többet tudtam, de még akkor se beszéltem jól. Nem volt könnyű, mert akko­riban hatalmasan megvolt a ma­gyargyűlölet. De minden mellett jól éreztem magam azok alatt az évek alatt. Volt saját lakásom, vettem egy beltelket, s építettem házat.

– Nem akart ott maradni?

– De igen, de azt a házat lerombolták. Valami parkot csi­náltak oda, s abban a zónában felszámolták a házakat. Min­denkinek, nekem is kifizették a ház s a terület árát. S azután kerültem ide haza.

– S új házat tudott venni a pénzből?

– Nem akartam, mert ez a ház akkor már fel volt építve. S mivel ez a ház az én nevemre került, nem lehetett több házam, mert akkoriban egy embernek nem lehetett öt vagy hat ingatlan is a nevén, mint ma. Az egyszerű embernek csak egy háza volt, egy otthona. Mikor hazaköltöztem, egy évet édesanyámnál laktunk, azalatt elkészítettük egészen ezt a házat, s akkor kiköltöztünk de, s immár ötven éve itt éldegélünk.

– A tíz év városi lét alatt nem hiányzott az erdő, mező?

– Hiányzott erősen, csak hát a szakmában kiértettem ma­gamat ott jól. A szakmát erő­sen szerettem, munkavezető lettem, mindenféle munkát meg­csináltam. Szeretem mai napig is, csak most már ki vagyok öregedve. Dolgoztam az ország több részén, de vala­hogy Bukarestben szerettem leg­inkább, ott ismertem ki magam igazán, ott éltem hosszú évekig. Aztán itthon is dolgoztam az ácsszakmában, de már volt más munka is, falun a gazdálkodás.

– S a munkán kívül mivel töltötte az időt?

– Mentünk s szórakoztunk. A Cișmigiu-kertben sétáltunk, boroztunk, söröztünk, lányoz­tunk. Ott mertünk inkább be­szélni magyarul is. Igaz, hogy este hat óra után s reggel hat előtt nem lehetett kijárni, mert a milicisták ellenőriztek.

– Miután hazajött, hol kezdte az itteni életet?

– Dolgoztam a fűrészgyár­ban egészen ötvennégy éves koro­mig, akkor jöttem nyug­díjba. S utána az ácsszak­mában dol­goztam még, s a mező­gaz­daságban. Az ácsságot s a gazdálkodást is ugyanannyira sze­rettem csinálni. Mind a kettőnek megvolt a maga szép­sége számomra. Az ácsszak­mában a szép munka, a szép épületek, amiket csináltunk, a mezőgazdaságban pedig, hogy a saját megélhetésünkért, saját magunkért dolgoztunk, keltünk fel korán, s feküdtünk le későn.

– Melyik mezei munkát szerette jobban? Én például sze­retek pityókát ültetni – szedni már kevésbé.

– A kézzel való kaszálást sze­rettem nagyon. Három fiammal jártunk kaszálni legtöbbször, az erdő alatti helyekre; két órakor keltünk s mentünk.

– Hát de sötét volt, mit láttak odakint?

– Hát míg gyalog kiér­tünk az erdőre, hajnali négy felé biza megvirradt… S akkor ne­ki­fogtunk s délután ötig ka­száltunk.

– Ilyenkor mi került a tarisznyába?

– Házikenyér, szalonna s pá­linka. S ebédet hozott a fele­ségem ki nekünk. Víznek pedig volt forrás elég az erdőn s a mezőn. A forráshelyek ki voltak örökké takarítva, kővel kirakva, s abból lehetett inni. Közben egy-egy béka szökdösött ben­ne, de azt mondták, az az igazi tiszta, jó víz, amiben béka van.

– Ennyi féle-fajta munká­latból melyik volt az első, amit gyermekként megtanult?

– A szántás-vetést tanultam meg legelébb. Hétéves voltam, amikor legelőször vasekével s két nagy ökörrel egyedül szán­tottam. Olyan nyolcéves lehettem, amikor magoltam, kéz­zel hintettem a gabonát.

– S ilyen havas téli időben, amikor mezei munka nem volt, mit csinált?

– Hogyne lett volna. Mentünk szánnal a földeket ga­nyézni. Hordtuk az egész évben össze­rakott ganyét ki a földekre, hogy tavasszal a hólé mossa bele a földbe, s legyen jó a termés. Álló napokat mentünk, s akkoriban nem ekkoracska hó volt, s nem ilyen hidegek. Méteres havak s negyvenfokos hidegek voltak, lehetett hallani, ahogy a kertek s a zsindelyes tetejű házak csattogtak, rittyegtek a hidegben. Vagy jártunk az erdőre fuvarfáért. Hordtuk a fát az IFET-hez. Ez volt a téli munka, télen is megkerestük a megélhetést.

– Mi számított kikap­cso­lódásnak?

– Szórakoztunk, főleg fia­talon. Elmentünk bálokba vagy moziba. Akkor minden héten szombaton vagy vasárnap volt mozi. Legényként az egyik ked­­vencem a Lányból lesz az asszony című film volt.

– Mivel biztatja az új évben a fiatalokat?

– Én azt tudom ta­pasztalat­ból mondani, hogy minden kicsi ne­hézségtől ne curikkol­ja­nak meg. Minél ki­tartóbban s őszin­téb­ben dol­gozzanak, mert akkor meg­élnek a jég há­tán is, ebben biztos vagyok.

Beszélgetésünk végén meg­változnak a szerepek: amíg én a sálamba csomagolom be ma­gam, Antal bácsi és nagy­mamám, aki elkísért, hogy meg­mutassa, hová kell menjek, és hogy megjárja magát a friss havazóban, beszélgetnek. In­ter­jú­alanyom egyszeriben azt kér­dezi nagymamámtól:

– Te Panni, a leányzó kapujába szürke ló szokott-e járni?
Mire mindketten cinkos nevetésben törnek ki, én meg értetlen arc­kifejezéssel nézem őket, míg vé­gül el nem magyarázzák, hogy a kérdés azt firtatja, udvarlóra, házasságra kilátás van-e. Már az értők nevetésével felelem meg, hogy nem áll az én kapum előtt se szürke, se fehér ló, de még fekete se.