– Operatőrként folyamatokban, történetben gondolkodik, fotósként egyetlen sűrített pillanatban. Melyik áll közelebb Önhöz?

– Bár a fotózás áll közelebb, már nem egyetlen sűrített pillanatban, inkább sorozatokban gondolkodom, mert egy történetet több kép tud igazán kifejezni. Számomra a történetmesélés lényege a rétegzettség: a fotónál is fontossá vált, hogy anyagi formában is hozzányúljak a képhez. Egyre szívesebben fotózok analóg technikával, emellett például cianotípiával és mordançage eljárással (vagyis kémiai vegyületekkel feloldom a fekete-fehér papírkép fényérzékeny rétegét, amíg az egy törékeny hártyává nem válik) kísérletezem, hogy a fotó rétegeiben mutassam meg a történetek mélységét, és a két dimenzión túlmutatva adjam át a valóság összetettségét.

– A digitális korban miért nyúl vissza az analóg fotózáshoz?

– Az analóg jelenti a gyökereket, a sötétkamrában töltött éjszakák vezettek be ebbe a világba. Bár sokan lassulásként élik meg, én digitálisan is megfontoltan exponálok, de a saját projektjeimnél az analóg folyamat az, ami igazán kiteljesít. A lényeg az anyagiságban és a kontroll elvesztésében rejlik. A fekete-fehér film előhívásakor a hiba is a kép részévé válik, s ezeket a már említett technikák is segítik, amit digitális utómunkával nem lehet pótolni. Ezekkel fel tudom erősíteni a mondandómat: a technika túlszabályozottságával szemben itt van egy pont, ahol elengedem a kontrollt, és hagyom, hogy az anyag és a véletlenszerűség alakítsa a végeredményt.

– Hogyan egyeztethető össze a klasszikus fotóriporteri etika a közösségi média lájkvadász vizualitásával?

– A klasszikus etika és a modern vizualitás egyensúlyát a történetmesélés eleganciájában találom meg. Ez nagyban függ a közegtől és az ügyfelektől is: tudatosan olyan kliensekkel dolgozom, akikkel közös az értékrendünk, és akik elfogadják a látásmódomat. Nem is nyitok olyan irányba, ahol ez a morális gát sérülne, technikailag talán meg tudnék oldani „harsányabb” feladatokat is, de emberileg nem tudnék azonosulni velük.

– Mennyire becsülik meg ma Erdélyben a jó sajtófotót? Az erdélyi szerkesztőségekben – vagy az olvasók fejében – a fotós még mindig csak „kísérő” az újságíró mellett, vagy kezdünk felnőni a vizuális történetmeséléshez?

– Sajnos nem a fejlődést, hanem inkább visszaesést látok: a minőségi sajtófotó és a dokumentarista történetmesélés kiszorult a médiából. Az igazi mélységet már csak egyéni projektekben, pályázatokban és versenyeken látni, mert a sajtóban sem idő, sem anyagi keret nincs a valódi munkára. A közönség igényét a közösségi média felszínessége formálja, pedig felelősségünk lenne visszanevelni az olvasókat az összetettebb, lassabb vizuális tartalomra. A jó sajtófotó nem puszta illusztráció: van egy mélyebb rétege, ami a témával való kapcsolódásból és a ráfordított időből születik. Az igazi történetmesélés ott kezdődik, amikor többször visszajársz az alanyhoz, és a kép nemcsak megmutat valamit, hanem tükrözi azt a láthatatlan köteléket is, ami az alkotó és a valóság között létrejött.

– Nemrég különleges ékszerek készítésébe fogott. Miért éppen a hordalékfa és a törött autóüveg? Van ebben egyfajta mentőakció, értéket teremteni abból, ami másnak már csak hulladék?

– Nem ökotudatos mentőakciónak indult, inkább egy belső felfedezés eredménye. Az egész a cinezés technikájával való kísérletezéssel és a fülem kilyukasztásával kezdődött négy éve: ez új világot nyitott meg az önkifejezésben. Először ócskavastelepeken keresgéltem, ahol rábukkantam régi buszok színezett, törött szélvédődarabkáira. Úgy csillogtak a fényben, mint a drágakövek – így születtek meg az első, markáns üveg ékszerek. A hordalékfa egy viharos, őszi Duna-deltai kirándulás során jött be a képbe. Olyan volt az a táj, mint egy Tarkovszkij-film: magányos és mély. A parton sétálva kezdtem el észrevenni a víz által megmunkált, néhol megégett fadarabok apró részleteit, rétegeit és színeit. Hasonló módon talált meg egy dobozra való kagyló is. Hazahoztam, kiszárítottam őket, és rájöttem, hogy az üveg hűvössége és a fa lágysága tökéletesen kiegészíti egymást – ráadásul a fa könnyűsége hordhatóbbá is tette az ékszereket. Ebben a folyamatban találtam meg újra azt a játékosságot, ami a fotós projektek kötöttségei és elvárásai mellett kicsit elveszett. Tudom, hogy ez a tapasztalás – az anyaggal való közvetlen munka – előbb-utóbb beépül majd a fotóimba is, és új mélységet ad nekik.

– Hogyan készülnek az ékszerek? A különböző darabok megtalálják, hívják egymást?

– Nincs két egyforma darab, ahogy a természetben sincs két azonos fa vagy két egyformán tört üveg. Éppen ezért a párok aszimmetrikusak: nem tükörképei, hanem kiegészítői egymásnak. Az ékszerkészítésben a kedvenc részem a tervezés, ami nem papíron, hanem az asztalon történik. Kiborítok minden alapanyagot – a hordalékfát, a kagylót, a szélvédő üveget –, és hagyom, hogy az elemek megszólítsák egymást. Ez egy ösztönös keresgélés: órákig, akár napokig is tologatom őket a kislámpa alatt, amíg összeáll az a harmónia, amit nem tudatosan vagy tudásból, hanem érzésből teremtek meg. Persze mielőtt összeállnának, az anyagokat elő kell készítenem: az üvegeket, kagylókat megtisztítom, a tengerből hozott fákat csiszolom, majd tungolajjal kezelem, ami nemcsak bőrbarát, de mélyíti a színeket és megerősíti a fa törékeny szerkezetét. A megvalósítás már kemény munka és sokszor küzdelem: az üveg repedhet, a kagyló fúrás közben törhet, az égett fa elporladhat. A kísérleteim nagyjából háromnegyede válik végül hordható ékszerré, a többi a folyamat során elvész – de ez a kockázat adja meg az alkotás valódi ízét.

– Egyfajta „emlékkonzervek” ezek?  Sok időt tölt velük, ameddig összeszedi, kezeli, párosítgatja és elkészül. Kapcsolódik hozzájuk? Van olyan, amit nem adna el?

– Egy részük valóban személyes „emlékkonzerv”: pontosan emlékszem a pillanatra, amikor rábukkantam egy-egy különleges, szenes hordalékfára. Vannak darabok, amelyek olyan mély belső állapotot vagy kísérleti fázist tükröznek, hogy tudom: ezeket megtartom. Ez a fajta érzelmi rétegzettség teszi őket többé puszta tárgyaknál. Fotózás során ritkábban látom, hogy a fotó mint végtermék vagy műalkotás milyen reakciót vált ki az emberekből, megtalálják-e magukat benne vagy sem. Ugyanakkor az ékszerkészítésben fedeztem fel azt az örömöt, hogy valamit, amit én alkottam, ami belőlem egy darab, hogyan visz másvalaki magával. Jó látni, amikor valaki felpróbál egy darabot, és az ékszer hirtelen belőle is kifejez valamit. Ilyenkor rájövök, hogy bár sokszor érezzük magányosnak a történeteinket, valójában közösek az alapélményeink, és ez a felismerés segít abban, hogy végül szívesen és könnyen engedjem el még a legkedvesebb alkotásaimat is, ha látom, hogy másnál is otthonra találtak.

– A fotózás során elkapja a valóságot, az ékszerkészítésnél pedig létrehoz valami újat. Ez a fajta kézzel végzett munka segít feldolgozni az időnként nehéz riporttémákat?

– Bár dokumentarista fotósként alapvetően megfigyelő vagyok, az ékszerkészítésben – és egyre inkább a fotózásban is – a beavatkozás és a teremtés vonz. Ez a folyamat a képzőművészet felé mutat: már nemcsak észreveszek egy történetet, hanem a saját kezemmel, az anyagok rétegein keresztül hozom létre azt. Az ékszerkészítés számomra nem munka, hanem visszatérés a gyermekkori önfeledt rajzoláshoz, mert itt nincs rajtam szakmai nyomás vagy elvárás. Míg a fotózásban a témák komolysága miatt sokszor elvész a játékosság, az ékszerkészítésben újra megtalálom azt a tiszta kísérletezést, ami végül a fotós munkámat is új, szabadabb irányba mozdítja el.

– Minden tevékenysége a „látásra” épül, mégis, van olyan pillanat, amikor szándékosan „nem néz”, csak van?

– Hosszú folyamat volt megtanulni, hogy ne csak figyeljem, hanem éljem is a pillanatot. Évekkel ezelőtt a fényképezőgép még egyfajta fal volt köztem és a valóság között, még a személyes pillanataimat is kívülről, érzelmi távolságból szemléltem. Tudatos döntés volt letenni a gépet, hogy a megfigyelés ne váljon meneküléssé. A pörgős digitális világban a puszta jelenlét óriási kihívás, de az idő előrehaladtával egyre inkább értékelem, ha csak „vagyok”. Ma már képes vagyok arra, hogy egy őszi napsütésben csak rúgjam a leveleket anélkül, hogy lefotóznám vagy haza akarnám hozni őket alapanyagnak. Meg kellett értenem, hogy az élet akkor is értékes, ha épp nem próbálok meg újabb rétegeket vagy alkotást teremteni belőle. Ez az önfeledt, gyermeki rácsodálkozás adja meg azt a szabadságot, ami nélkül az alkotási vágy elfogyna.

– Ha egyetlen szóval kellene definiálnia magát, mi lenne az?

– Nem tudok konkrétabbat kitalálni: tudatos sodródás. Ez az „adrift” élményéből fakad: ahogy a tenger sodorja a hordalékfát, úgy hozott az élet sokféle utat és lehetőséget számomra. Bár a sodródás alapvetően tehetetlenséget sugall, az én olvasatomban ez már tudatossá vált. Hagyom, hogy az események és az anyagok új irányokba tereljenek, de közben jelen vagyok és döntök. Ez a kettősség – az áramlással való haladás és a tudatos választás – határozza meg mostanában a létezésemet és az alkotásaimat is.