– Hogyan kezdődött az alpesi síző karrierje, és honnan ered a matematika iránti érdeklődése?

– Így alakult. Ötéves voltam, amikor az óvodába sítanárok jöttek, és miután egy udvari futkározást végignéztek, javasolták néhányunknak, hogy menjünk síedzésre. Az egyik csoporttársammal el is kezdtünk járni – ez pedig azért érdekes, mert mi ketten végig ott maradtunk, nem morzsolódtunk le. Eltelt az ősz száraz edzésekkel, aztán szóltak, hogy Predeálon lesz egy kéthetes edzőtábor. Akkor még síléc nem járt a lábunkon, hisz csak ötévesek voltunk. A Sportiskolától kaptam felszerelést – kőkorszaki léceket, bakancsot –, aztán édesapámmal kimentünk a Nagy Laji dombjára, hogy legalább egyszer legyen rajtam a felszerelés, mielőtt elmegyek Predeálra. A szüleim akkor még nem síztek, így vettek nekem egy overallt és egy borzasztóan hosszú sálat. A velem egyidős csoporttársamat nem engedték el, nekem viszont tettek egy cetlit az overallom belsejébe, amin románul írta, hogy ezt a leánykát így és így hívják, és a szeredai csapathoz tartozik, és megmondták, hogy ha elvesznék, akkor adjam oda azt a cetlit egy felnőttnek, mert én ugye akkor nem tudtam románul. Kábé harmincan voltunk összesen, egy kísérő tanár vitt minket. Mindenki jóval nagyobb volt nálam, és rajtam kívül mindenki tudott sízni. Egy katonai villában voltunk elszállásolva, ami három kilométerre volt a pályától, ezt a távot mindennap gyalog tettük meg kétszer, bakancsban, cipelve a felszerelést. Ötévesként nekem már ez is elég lett volna. A székes felvonót alig értem fel, volt, hogy félig lógtam le róla, úgy értem fel. Sízni sem tudtam, márpedig a predeáli komoly pálya, és ha már felmentem, akkor le is kellett jönni. Amíg a többiek ereszkedtek ötöt, én mentem, estem el, álltam fel, estem el… Szóval így kezdődött a sízőkarrier. Máig sem tudom pontosan, hogyan sikerült megszeretnem a sízést ilyen körülmények között. Viszont Kint lenni a pályán, a havon csúszni… első pillanattól fogva imádtam ezt, és mint később kiderült, tehetségem is volt hozzá. És hogy mit jelentett a hegy az életemben? Összetartást, alázatot – mert amikor ott fent fúj a szél, nagyon apróvá válsz. Megtanultuk tisztelni a természetet és egymást is. És bár az alpesi sí egyéni sport, csapat nélkül nem értünk volna semmit. Például, amikor szüleim vettek nekem egy új sílécet, nem én lettem vele először országos bajnok, hanem a csapattársam. Így tudtunk fejlődni, egymást segítve.

– És a matek? 

– Szintén ötéves voltam, amikor édesapám megtanította nekem a szorzótáblát, aztán odatett, hogy négyjegyű számot négyjegyű számmal szorozzak. Nem volt pardon, meg kellett tanulni és kész! Aztán kiderült, hogy nekem megy ez, és a végén meg is szerettem. Lenyűgöztek azok a feladatok, amin törni kell a fejed. A sípályán egy perc alatt leértem, aztán húsz percig ültem a felvonóban a széken, közben pedig feladatokon gondolkodtam. Igazából semmi mást nem csináltam, síztem, matekeztem, olvastam.

– Jól megfért ez a kettő egymás mellett? 

– Igen, és idővel jöttek a sikerélmények is. Az elején édesapám magyarázott dolgokat, de nagyon sokat olvastam a felsőbb évfolyamok tankönyveit, és valahogy mindig összeállt a kép a fejemben. Negyedikes voltam, amikor először vettem részt matekversenyen, és volt egy feladat egy farmmal, állatokkal, fejekkel és lábakkal – a lényeg, hogy meg kellett mondani, hogy hány kacsa van, meg tehén stb. Én megoldottam a feladatot, de a tanító nénik nem értették, hogyan jutottam el a megoldásig, úgyhogy hívtak egy matektanárt. Ezt később mondták el nekem azok, akik emlékeznek erre az esetre, hogy kiderült, én determinánsokkal oldottam meg a feladatot. Én akkor nem tudtam, hogy mi volt a pláne abban a megoldásban, s hogy a tanító nénik mit nem értettek. Egyébként ez tizenegyedikes tananyag, de nem azért, mert olyan bonyolult, hanem mert csak akkor tanítják. Hogy édesapám miért mutatta meg ezt nekem? Jó kérdés. Most, pedagógusként nem tudok ezzel azonosulni, mert ennek katasztrofális következménye is lehetett volna. Szerencsére jól sült el a dolog, de ha nem sikerült volna, az nagy kudarc lett volna nekem. Viszont a legnagyobb mozgatórugó az volt, hogy – a sícsapatban továbbra is a legkisebb voltam – rájöttem valamire: a korom ellenére tudok segíteni a nagyobbaknak matekből. Láttam, hogy mennyire küszködnek ezzel a tantárggyal, úgyhogy nekifogtam az olvasásnak, hogy tudjak segíteni a nagyobbaknak. A nálam négy évvel idősebbeknek is elmagyaráztam a leckét, és sikerült segíteni nekik, hogy jó iskolába kerüljenek, jól menjen a felvételi. Én meg rájöttem arra, hogy nekem könnyen megy megérteni az anyagot, és el is tudtam másoknak magyarázni, amitől igazából én fejlődtem a leginkább. Szóval így hasznossá tudtam tenni magam a csapatban, nem csak a kis pisis voltam, és kapiskálni kezdtem, hogy mit jelent matematikát tanítani.

– Szóval már korán felmerült, hogy szívesen tanítana.

– Negyedikes koromban döntöttem el, hogy tanár akarok lenni, és ez nem változott. Semmit sem csinálnék másképp, ha tehetném sem. Nagyszerű gyermekkorom volt, kint lehettem a hegyen, a szabad ég alatt nőhettem fel, kedvemre matekezhettem, olvashattam, sízhettem, és nem kellett olyan sokat járnom iskolába.

– A sízés nem ment a tanulás, matekezés rovására?

– Dehogy! Egy idő után viszont döntenem kellett. Hamar bekerültem a női felnőttválogatottba, és akkoriban volt egy szponzor, akinek a segítségével Franciaországban lehetett tölteni a telet. Olyan körülmények között edzhettünk, amiről itthon álmodni sem mertünk. Nyolc pár lécem volt – és ez ahhoz képest, hogy versenyen egy pár jó lécet adtunk kézről kézre egymásnak, ez hatalmas változás volt. Óriásit fejlődtem abban a szezonban, de azt is láttam, hogy az osztrák vagy svájci sízőknek behozhatatlan előnyük van. Aztán ez a szponzor kilépett, vissza kellett adnunk az utolsó ruhát is, én meg úgy döntöttem, hogy a régi körülmények között nem fogom folytatni a versenysportot, nem láttam értelmét. Úgyhogy elmentem Kolozsvárra matematikaegyetemre. Aztán kész, ennyi volt a sízésnek, matektanárként dolgozom azóta is.

– Tavaly, az Országos Magyar Matematikaolimpia megnyitóján említette, hogy a középiskolában mennyire fontos volt az a szellemi műhely, a Matekkör, amit akkoriban András Szilárd – aki most a BBTE Magyar Matematika és Informatika Intézetének oktatója – vezetett, és Csapó Hajnalka – a Márton Áron Főgimnázium egyik matematikatanára – is tagja volt. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Ugyanúgy, ahogyan volt egy sízőközösség, amelyben nagyon jól éreztem magam, volt egy matekes közösség is. Csapó Hajnit általános iskolában ismertem meg, aztán bekerültünk a Márton Áronba, ahol a vezetőség támogatta ezt a kis szellemi műhelyt, az iskola időt és nyugalmat biztosított nekünk, hogy fejlődjünk. András Szilárd akkor még diák volt, és a műhely egyik vezetője, aki matekben verte a tanárokat. Ezt jól kell érteni: a tanár ennek nagyon örül. Nagyon szerettem a Matekkört, mert előtérbe kerülhetett a matekes énem, és életre szóló barátságok köttettek. Versenyek szervezésétől, didaktikai projekteken át feladatok szerkesztéséig nagyon sok mindent csináltunk együtt a későbbiekben is. Csodabogarak voltunk mind, és jó hatással volt ránk egy ilyen közösség, mert az, aki egy területen eszméletlenül jól teljesít, gyakran elszigetelődik másoktól, azoktól, akik nem értik meg őt. Úgy, ahogyan kiemelt figyelmet kapnak a speciális nevelési igényű gyermekek, a kiemelkedően tehetséges gyermekeknek is speciális nevelési igényük van, és egyrészt fontos, hogy más területen is fejlődjenek – aki például tíz órán át képes szellemi munkát végezni, annak jó lenne sportolnia, másképp nagyon izolálttá tud válni, nagyon egyedül tudja érezni magát, és ez veszélyes –, másrészt létfontosságúak a szellemi műhelyek, mert a hasonszőrűekből álló kis közösségek nagyon támogató légkörrel tudnak szolgálni, ami felemel. 

– Tanárként mit tart fontosnak a matematikaoktatásban?

– A matematika azért lenne létfontosságú mindenkinek, mert megtanít logikusan, kritikusan gondolkodni. Sok szinten fejleszt. Gyakran hallunk olyan jellegű kérdéseket, hogy minek kell tudni a Pitagorasz-tételt, ha egyszer sem használjuk az életben. Az én válaszom az, hogy meg lehet lenni a Pitagorasz-tétel nélkül, mert nem az a lényeg, hogy kívülről tudjunk egy képletet. Sokkal inkább fontos az – a Pitagorasz-tételnél maradva –, hogy annak van ezernégyszáz különböző bizonyítása, azaz vannak adataid, egy absztrakt környezetben, neked meg el kell jutnod valahova, és a kérdés az, hogy milyen logikus utat találsz addig, ahova el kell jutnod. És tudsz találni egy megtámadhatatlanul, bizonyítottan logikus utat, ami után azt mondják neked, hogy akkor most produkálj egy másikat. És akkor ki kell lépned a dobozból, és ugyanarra a problémára újabb és újabb megoldásokat kell kitalálnod. Ha ezt a képességet elsajátítod, akkor azt hiszem, az élet számos területén érezhetően pozitív hozadéka van a matematikának. A volt diákjaink visszajelzései is ezt bizonyítják. A logikus gondolkodás, következetesség, rendszeresség még senkinek sem ártott. Természetesen az iskolában szem előtt tartjuk, hogy mi fontos a tanulóknak a boldogulás szempontjából, ez alap. De ennél sokkal nagyobb a mi feladatunk.

– És a közoktatásban mennyi kompromisszumot kell kötnie egy tanárnak, aki így gondolkodik?

– Jelenleg az oktatás lélegeztetőgépen van. Én úgy látom, hogy az egész rendszer meg kellene omoljon úgy, ahogy van, és aztán zéróról kellene felépíteni, a gyermeket tartva szem előtt, illetve a pedagógusoknak a jó képzését és megbecsülését. Régen a tanító hatalmas tekintély volt egy faluban, és óriási dolog volt az, hogy valaki taníthat. Én például akkora szeretettel gondolok azokra az emberekre, akik tanítottak valamit az én gyermekeimnek, mert megtanították őket egy hangszeren játszani, írni, olvasni, hokizni… ha belegondolunk, ez hihetetlenül nagy dolog. De akkor meg miért olyan a társadalmi megbecsültsége a tanároknak, amilyen? És pont azok az elhivatott, őrült, olyan jellemű emberek tartják életben az oktatást, akik akkor is szívvel-lélekkel dolgoznak, ha mások fát vágnak a hátukon. Viszont ezek az emberek kinyíródnak, mert húznak tíz másik helyett. És ez nem normális. Főleg azért nem, mert mindemiatt a gyermekek járnak a legrosszabbul. Egyébként azok az államok, amelyek felismerték, hogy az oktatáson áll vagy bukik minden – és ezt nem azért mondom, mert pedagógus vagyok –, annak az országnak a csillagos ég lett a határa. Főleg a Távol-Keleten lehet látni, több országban is, hogy miután megontották teljesen az oktatási rendszert, hosszú távú stratégiát dolgoztak ki, finanszírozást – például a mindenkori GDP hat százalékát – biztosítottak az oktatásnak, politikafüggetlenné tették, nagyon figyeltek a tanárok képzésére, és meg is fizették őket, és mekkora fejlődés indult el! Senki nem azért megy tanárnak, nem azért dolgozik, hogy meggazdagodjon, és ezt olyan fantasztikusan lehetne használni, hiszen elhivatott személyekről van szó, akik nem akarják a bőrt lehúzni senkiről! Sőt, a tudásukat akarják átadni. Hát akkor becsüljük meg őket, nem? Ne ők legyenek az elsők, akiket előveszünk, ha üres a kamra.

– Formálta az Ön jellemét a tanári pálya?

– Hogyne! Eköré épül minden. Ad egyfajta tudatosságot, mert nekem emberként is hitelesnek kell lennem. Én pedagógus vagyok akkor is, ha épp nem tartok órát. Szerintem ez létforma, nem pedig szerep, amiből ki-be lehet lépkedni. És ez így szép. A legvagányabb dolog, amit tenni lehet, hogy megtanítasz valakinek valamit, amit addig nem tudott, és jó változást tudsz elérni, hatni tudsz másokra.

– Ha jól tudom, akkor a hétköznapokban munka és család mellett fut is: hogyan, miért hozta vissza a sportot a mindennapokba?

– Van egy ilyen „őrült” szokásom – és ez most már a futásra is igaz –, hogy nem tudok fél gőzzel csinálni dolgokat. A versenysport leépítette a szervezetem, szó szerint elhasznált, és miután megszülettek a gyermekeim, én meg ezerrel belevetettem magam a matekes munkámba, elhanyagoltam magam, és leépültem fizikailag. Össze kellett hát szednem magam; olyan mozgásformát kerestem, amit napi rendszerességgel tudtam végezni, és bármennyire utáltam a futást gyermekkoromban, ez volt a legegyszerűbb megoldás. Nekifogtam, az elején kínkeservesen ment, aztán felkértek, hogy vegyek részt az egyik Fuss Nekin. Ez akkora belső motivációt jelentett, hogy sikerült valahogy lefutnom öt kilométert. Aztán nehezen, de folytattam, és részt vettem életem első futóversenyén, amit nálunk, a faluban rendeztek. És hihetetlen, de idővel képes voltam megszeretni azt, amit régen tiszta szívemből utáltam. Most már létfontosságú nekem a futás: ki tudok futni a világból, egyedül tudok lenni, szembe tudok nézni magammal, és párszor sikerült átélnem azt, amit runner’s high-nak neveznek. És hogyan lett ennek maratonfutás a vége? Az elején száz métert is alig tudtam lefutni, de mondom, nem sikerül fél gőzön maradni. Szóval maraton lett a vége, amiben rengeteg munka van: évente háromezer kilométert futok, és az utazást összekötöm a versenyekkel. Igyekszem a lehető legjobbat kihozni magamból. A negyvenkét kilométer pedig nagyon helyre tud tenni emberileg, mert olyan mélységeket és magasságokat lehet megélni, amit másnak elképzelni is nehéz. Legutóbb a New York City Marathonon vettem részt, ami elképesztően jó élmény volt. Minden maratonfutó megérdemelné, hogy megtapasztalja, milyen, amikor két és fél millió ember szurkol a futóknak. Ráadásul a verseny előtti napon a Central Parkban szembefutottam Kipchoge-vel. [Szerk. megj.: Eliud Kipchoge kétszeres olimpiai bajnok és világbajnok kenyai hosszútávfutó. 2019-ben először a történelemben teljesítette a két óra alatti maratonfutást 1:59:40-es idővel.] Persze a távot itthon is le tudtam volna futni, de én nem azért mentem. Gyermekkorom óta szeretek utazni, új dolgokat tapasztalni, nyitni az újra és másra, meglátni a rosszat és felkarolni a jót.