Mennyi ideig tud meglenni az ember étel nélkül? Pár napig. Folyadék nélkül? Pár órát. Levegő nélkül? Pár percet. Fekvő pozícióban, mozgás hiányában a légzésünk is megváltozik. Légzéskor a mellkas több irányba is mozdul, előre, oldalra és hátrafelé is. Ha valamelyik irányból valami folyamatosan nyomja a mellkast, a mozgásban részt vevő izmok le fognak merevedni, és egy idő után csökken a tüdő kapacitása. Minden egyes sejtünknek szüksége van oxigénre, jól van tehát kitalálva, hogy minden átlagos lélegzetvétellel 500 ml levegőt szívunk be a tüdőnkbe. Ha hosszabb időn keresztül sokkal kevesebb levegőhöz jut a szervezet, elképzelhető, hogy sérülések, sejtelhalások történnek. Mozogni tehát létszükséglet – magyarázza Csíki Cristina szakápoló.

Hozzáteszi, megfigyelhető az is, hogy aki ágyban fekszik, kevesebbet eszik. Nincs is szüksége annyi táplálékra, mert keveset mozog, de megváltozik a gyomorműködése is. Nem hiába ülve szoktunk enni-inni – a nyelés és ürítés megegyezik a gravitáció irányával –, míg ha mindez vízszintesen történik, az természetellenes, ezért fennáll a székrekedés veszélye, változtatni kell a diétán, hashajtóhoz kell nyúlni. Továbbá a fekvő, keveset mozgó betegek vérkeringési problémákkal is küzdenek, ebből adódhat trombózis, hiposztatikus tüdőgyulladás, izom- és ízületi merevségek, felfekvés… 

A szakember azt mondja, tapasztalata alapján szilárdan hiszi: a felépüléshez csak mozgáson keresztül vezethet út.

Beteg, ápoló és a kettejük kapcsolata

Az együttműködés kulcsfontosságú: fontos a beteg akarata, az ápoló támogatása és a kettejük közötti kapcsolat minősége. 

– A beteg egy műtét, egy amputáció után mozgásra fájdalmat érezhet, vagy úgy vélheti, ha mozog, azzal rosszat tesz magának. Ha nem mozog, hogy ne ártson magának, akkor is történik vele valami: leépül. Mert az az izom, amelyik nem mozog, elsorvad. Az a test elfelejt mozogni, merev lesz. Igenis el lehet felejteni, hogy kell felülni az ágyból. Miközben elfelejtünk járni, a testben változások történnek, még az anatómiánk is változik a pozíció, a betegség miatt. A beteg embernek sok mindene nincs, nincs egészsége, nincs ereje. De ideje rengeteg van. És ezt az időt be lehetne úgy osztani, hogy minden félórában jusson apró kis mozgások végzésére is. Legyen ez tornagyakorlat, vagy egyszerűen csak ide-oda mozgolódás. A semmihez képes minden apró mozgás valami. Sok mindent meg tudnánk előzni, ha már a megbetegedés nulladik percétől próbálgatnánk, milyen mozgásokra vagyunk képesek

– mondja a szakember.

Ugyanakkor tudja: nehéz ezt elmondani annak az embernek, aki tegnap még jött-ment, s ma ágyhoz kötve találja magát. És a hozzátartozóknak is tudatosítaniuk kellene, hogy attól, hogy a beteg ágyban fekvő, még sok minden van, amire képes.

Kényszerből lett ápoló

A családtag, aki hirtelen, egyik napról a másikra lesz hozzátartozóját ápoló, nehéz helyzetben van. Megváltoznak a szerepek, döntéseket kell hoznia, nincsenek információi, és még ott van a szégyenérzet is: mert a betegnek nemcsak a párnáját kell megigazítani és arcát megsimogatni, hanem van benne mosdatás, tisztába tevés.

– Vannak helyzetek, amikor lehet hívni a caritasosokat, akik ellátják a beteget, és amikor a hozzátartozó visszamegy a szobába, lehet, már csak az hárul rá, hogy megkérdezze: bekapcsolja-e a Mária rádiót. De nem minden esetben van így, és ha van is caritasos, nincs ott minden egyes pillanatban. Kezdő, szaktudás nélküli ápoló számára mi könnyíti meg a helyzetet? Saját példát mondok: olyan helyzetbe kerültem, hogy a nagymamám meghalt, és a megbeszéltek ellenére nem tudtak jönni a szomszédasszonyok, hogy megmosdassák, felöltöztessék. Egyedül találtam magam. Nekem az segített, hogy beszéltem nagymamához. Mondtam, hogy oldalra fogom fordítani, leveszem a felső ruháját, jön a víz, a mosakodás, és feladom azt a ruháját, amiben megegyeztünk. Nagymama halott volt. Ezzel szemben mennyivel könnyebb, ha „csak” beteg a hozzátartozó, és még válaszolni is tud... És ha nem úgy osztom le a szerepeket, hogy én vagyok az ápoló, akinek mindent kell tudni és csinálni, mindkettőnknek sokkal könnyebb lesz. Nem én csinálok a beteggel valamit, hanem segítem, hogy elforduljon, felöltözzön… Átvállalom azt, amit ő nem tud, és ráhagyom, amit ő képes elvégezni. Így emberibb, az ápoló nem érzi, hogy megfojtják a teendők, és a beteg sem érzi, hogy mekkora teher ő a családjának

– mutat rá a szakember. 

A beteget ápoló egészsége

A családtagként beteget ápolónak az az egyik legfontosabb teendője, hogy beszélgessen a beteggel, megkérdezze, mi az, amit tud csinálni. Ha van egy kevés ereje, azt hogyan tudjuk beosztani? Milyen mozgásokat tudunk elvégezni, hol van a határ, ahol már fáj?

– Ha valakinek bénult a fél oldala, deréktól vagy nyaktól lefelé, akkor el kell tudjam különíteni a lebénult részt a funkcionálistól. Ha bár a fejét tudja egyedül mozgatni, megadom-e neki a lehetőséget, bevonom-e a mozgásba? Tudatosítom-e benne, hogy van neki ép része, és azzal tud segíteni? Féloldali bénulásnál az egyik keze tud fogni, meg tud kapaszkodni az ágytámlába, el tud fordulni. Ha nyaktól lefelé bénult, akkor sem kell az egész testét én egyszerre emelgessem: nem mindegy, hogy egyenként mozdítom a lábait, vagy egyszerre a kettőt. Felülésnél gyakran látok olyan technikát, hogy az ápoló egyik kezével benyúl a beteg horgasina, másikkal a nyaka alá, és lendületből felülteti. Egyszerre mozdítja a beteg teljes testtömegét, amivel magának szerezhet sérülést. Senki nem azt várja el, hogy tönkretegyük magunkat ápolóként, és senkinek nem jó, ha mi végezzük el a beteg helyett azt, amire ő is képes lenne

– összegez Csíki Cristina.