Évekkel ezelőtt otthoni beteggondozóként kerültem egy családhoz, ahol a családfőnek térd fölött amputálták az egyik lábát. Belépve a lakásukba az a látvány fogadott, hogy az ágyban fekszik a férj, az ágy szélén pedig ül a feleség, aki kistányérból kiskanállal eteti az urát. Mert számára az a férfi, aki addig az erdőn dolgozott, állatokat tartott, fát vágott, most beteg lett, magatehetetlen, és helyette mindent is el kell végezni. Az évek során többször láttam hasonló helyzetet beteget ápoló családokban: a beteg helyett mindent meg kell csinálnom. Míg a feleség férjét magatehetetlen betegnek látta, addig én láttam az ágyban egy férfit, akinek egyik lába hiányzik, de minden más testrésze hibátlan. Semmi áron nem akartam megsérteni az asszonyt, aki a legjobbat akarta férjének, etetve őt, és úgy szerettem volna levenni válláról a terhet, hogy közben ne vádoljam. Másfél órát voltam a házukban. Amikor eljöttem, igaz, még mindig hiányzott a férfinek egy lába, de tudott egyedül enni, felöltözni és kiülni a vécészékre is. Persze nem az az ember volt, aki régebb két lábon járt, de messze volt attól is, akit etetni kell – mondja Csíki Cristina szakápoló, felnőttképző és kinesztetikatréner, hozzátéve: a beteget kímélni kell, de nem kell elvégezni olyan feladatokat helyette, amire ő is képes. Ha „átvállaljuk” a mozgást, abból le-, és nem felépülés lesz.

Betegnek maradni vagy elkezdeni a felépülést?

Mélyen gyökerezik társadalmunkban a „beteg” toposza. Betegnek lenni egy státusz, ami talán a magatehetetlenséghez áll a legközelebb. Ha tudna is valamit tenni, ne tegye, feküdjön vízszintesen, hogy azt a kevés erejét, ami van, fordítsa a gyógyulásra. Mindenkinek a saját megélése dönti el, mennyire tartja súlyosnak a betegségét, mondja a szakember, aki abban látja a csapdát, hogy nem tisztázzuk: meddig kell feküdni, és mikor jön el az, amikor már kezdődhet a felépülés. Mert gyógyul­ni csak mozgással lehet.

– Egy idős néninél tapasztaltam meg azt, hogy közölte, nem lehet őt oldalra fordítani, mert el volt törve a lába, és neki az fáj. Elhittem, mert korábban nem ismertem. Megkérdeztem: mikor? Ezelőtt nyolc évvel, mondta. Számára állandósult az az állapot, hogy lábtörése volt, fájt, és emiatt nem tud oldalra fordulni. Elmaradt az a fordulat, hogy elkezdjen felépülni. És ebbe bele tud szokni a beteg is, a család is…

Ha segítő vagyok, segítenem kell 

– A közbeszédben az ápolási cselekvések úgy vannak megfogalmazva, hogy az ápoló valamit tesz a beteggel: megmosdatja, felöltözteti, felülteti, megeteti. Ez az ápoló szerepe, a beteg pedig mindennek az elszenvedője. És ez olyan mélyen gyökerezik a tudatunkban, hogy találkoztam olyan beteggel, aki pelenkázása közben felemelte a két kezét. Megkérdeztem: „András bácsi, maga ugyan biza mit csinál?” Azt mondta: „Felemeltem a kezeimet, hogy magát ne zavarjam”. Mert én valamit csinálok vele, ő nem kell részt vegyen benne. Ezt így hozzuk generációk óta – mutat rá a szakápoló. Szemléletes példát is ad: képzéseken szokta kérni a résztvevőktől, hogy segítsenek társuknak felállni a székről. Rendszerint mindenki nekiesik felemelni társát, mert amint meghallják a segíteni szót, eldöntik, hogy társuk mozgásképtelen. Van, aki megkérdezi: milyen baja van a betegnek? Pedig senki nem beszélt betegről, a feladat csak annak a társnak a felsegítése volt, aki kevéssel korábban a lábán jött be a terembe. 

– Van egy ilyen felfogás a segítő szakmában: ha én segítő vagyok, nekem segítenem kell… Kicsit ilyen szolgaszerepbe kerülnek a segítők, a hozzátartozók. A betegben is lehet olyan elvárás, hogy ezt valaki csinálja meg, mert jobban tudja, mint ő… A szemléletváltás szükségszerű: a felöltöztetem, felültetem, megetetem átfogalmazást igényel: támogassam őt abban, hogy felöltözzön, hogy felüljön, hogy táplálkozzon! A tevékenységet végezze el a beteg, és én abban legyek segítő, hogy támogatom ebben. 

Gyönyörű káromkodás

Csíki Cristina azt mondja, az évek során kétféle beteggel találkozott: aki elfogadja a segítséget, és aki elutasítja. Van, aki mindenben segítséget kér másoktól, elvárja, hogy kiszolgálják, és van, aki azt mondja, ha belehal is, megcsinálja egyedül. „Ez kétfajta hozzáállás a betegséghez, az öregedéshez, de ugyanúgy tanult modell. Ha magamra maradok, boldogulok-e vagy nem? A folytonos segítségkérés jó addig, amíg van, aki segítsen. De ha nincs senki körülöttem, akkor haljak szomjan, vagy keressek lehetőséget, hogy a mellettem lévő pohár vízbők ihassak? Lehet várni, hogy jöjjön valaki, de meg lehet próbálni, hátha elérem a poharat.”

Van, amikor a beteg készséges, első szóra együttműködő, de tapasztalhat olyant is az ápoló, hogy hárít a beteg, akár tehetetlenségében dühös, kiabál, káromkodik minden közeledésre. 

– Egyszer egy kolléganő kért meg, menjek el egy bácsihoz, aki egy műtét miatt került ágyba, és mindenkivel, aki megközelítette, durván bánt. Kifogásolta a hozzáértést, fájdalomokozást emlegetett. Másokra kivetített haragjában benne volt a frusztráltság, a tehetetlenség, az értetlenség, hogy hogyan kerülhetett ő ilyen helyzetbe. Bementen a házba, rögtön mondta, hogy meg ne közelítsem. Az ajtó melletti fásládára leültem, megígértem, onnan nem mozdulok, csak felteszek kérdéseket, ha szabad. A kőleves meséjének mintájára kezdtem kérdezősködni: be tudja-e hajlítani az egyik, aztán a másik lábát? Nagyon lassan oldalra tud-e fordulni? Le tudja-e engedni az egyik, majd másik lábát az ágy mellé? Az ágy előtti asztalba bele tud-e kapaszkodni egyik kezével? A másikkal a könyökére fel tud-e támaszkodni? Ha egyik karjával taszítja el magát az ágytól, másikkal húzza mellkasát az asztalba kapaszkodva, fel tud-e ülni? Felült, nem úgy, ahogy régebb, mint egy bicska, derékszögbe, hanem lassan, apró mozdulatokkal – de sikerült. És örömében olyan gyönyörű káromkodást biggyesztett a mozdulatsor végére, hogy fel sem merem idézni. Ő így kezdte el a felépülést…