– Találkozunk klisékkel, hogy az adott zeneszerzőt hi­telesen csak honfitársai tudják interpretálni.

– Néhány évtizeddel ko­rábban lehetett némi igazság e felvetésekben, manapság már nem merném ezt meg­erő­síteni. A művészet uni­ver­zálisabbá vált, sokkal na­­­gyobbak az átjárások a kü­­lönböző iskolák között, s például tőlünk földrajzilag tá­vol tanult zongoristák is hi­telesen és gyakorlatilag hi­bátlanul játszhatják például Liszt műveit. Természetesen – példaként népzenei eredetű Bartók- és Kodály-műveket említhetek – vannak olyan rész­­letek, amik a magyar nyelv­hez is kötődnek, ezek elő­adásánál a hazai elő­adók előnyben vannak. Ez ter­mé­­szetesen a lengyel mű­vészek Chopin-játékára is jellemző. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy például Bartók autentikus előadása is sokat változott az elmúlt harminc-negyven évben. Sze­­­ren­csésnek mondhatom ma­gam, hogy ennek az idő­szaknak tanúja lehettem.

– Liszt-előadóként tartják számon. Először térjünk ki a technika változására!

– Menjünk vissza a kez­detekhez, a művek előadása mi­lyen lehetett a szerző életében. Első felvetésem, hogy a mostani állapotokhoz képest akkoriban hányan fog­lalkozhattak hivatásszerűen ze­­nével. Nagyságrendekkel ke­­vesebb zenész s nagy­ság­rendekkel kevesebb zon­gorista volt, s egy ilyen kö­zegben alakult ki a liszti technika. Második felvetésem, hogy a zongorának mint hang­szernek is kellett követnie a fejlődést. Beleszülettem egy olyan vi­lágba, amelyben a Steinway D modellje a csúcs. Fantasztikus instrumentum, de hosszú idő­nek kellett eltelnie, míg ki­alakult. Bee­thoven, Brahms, Liszt ide­jében még technikailag kez­detlegesebb hangszerek áll­tak rendelkezésre, s az a csoda, hogy az említett zeneszerzők mégis mit tudtak elérni e zongorákkal.
– Folytassuk a szereplőkkel, hogyan változott a Liszt-elő­adásmód?

– A kérdés összefügg az első gondolattal: az elő­adásmód egye­temesebbé vált. Rengeteg jó zongorista forog a világban, ez kö­szönhető az iskolák mi­nőségének s a már em­lített átjárásnak. Kicsit pejo­ratív szóhasználatot is meg­en­gedhetek, ezek az iskolák „versenyistálló”-szerűen ne­­velnek – akár négyéves ko­ruk óta – kiváló előadókat. A ma­­gyar iskola még min­dig kiváló, lehetségesek olyan ge­netikai tényezők, amik a mi malmunkra hajtják a vizet. Tő­lünk tíz­ezer kilométerre tanuló zon­gorista ugyan azo­nos kottából készül a fel­lépésre, viszont egy másik attitűddel fogja elsajátítani a darabot.

– A Liszt-repertoár mennyi­re változott az említett idő­szakban?

– A kérdésre adandó kor­rekt válaszhoz meg kell vizs­gálni a nemzetközi Liszt-ver­­senyek repertoárját. Ez ak­kor volt eklatáns, mikor még Kocsis Zoltán állította össze a versenyek műsorát. A ver­senyek „egymásnak adják a kilincset”, s mikor megnézzük egy aktuális megmérettetés re­pertoárját, akkor elkép­zelhető, hogy egy négy-öt ko­rábban megtartott verseny lehetett rá nagyobb hatás­sal. Bizonyos da­rabok kikop­nak a fősodorból. A Ha­­­lál­tánc­hoz hasonló ha­tást tett például rám a h-moll szonáta. A darab­nak mélységei vannak, s lehet, hogy az előadó technikailag el tudja játszani, de szellemét nem biztos, hogy vissza tudja adni. Ebből következik, hogy előadása nem túl gyakori.

– Mi foglalkoztatja nap­ja­inkban?

– Brahms és Liszt viszonyá­val foglalkozom behatóbban. Volt kapcsolatukban egy sze­rencsétlen kezdet. Brahmsot elvitték Liszthez, aki büszkén mutatta meg az említett h-moll szonátát. A német szer­ző egy ideig figyelte, majd belealudt. Ez nem biztos, hogy kritikát jelentett, lehet, hogy a sokat turnézó művész-zeneszerző egyszerűen fáradt volt. E kap­csolat később pozitívan ala­kult: Liszt min­dig nagyvo­na­lú volt, s két ilyen géniusz között nem le­het alapvető szakadék. Immár többször említettük a Haláltáncot. Nóvum szá­momra, hogy a darabot most brahmsi ér­telmezésben ját­szom.