Magyar Valentin nevével elő­ször egy Hungaroton-lemez­­bemutatóval kapcsolatban találkoztam. Rachma­ninov Sentimental Moments című albumát mutatta be a Magyar Zene Háza Koncerttermében. Természetesen telt házas volt a hang­verseny, a művész nagy sikert aratott, s aki még nem ismerte nevét, az is megjegyezte egy életre. Magam is írtam a jeles eseményről, az akkori szavai­mat idézem: „A művész játékát lehet szeretni. Visszafogott, leheletfinom billentések mellett megmutatta orosz­lánkörmeit, kivételes technikáját a g-moll prelűd határozott játékában (talán ez a darab a már említett cisz-mol mellett a legismertebb). Nagyobb gesztusok nélkül játszott, s nem szégyellte érzelmeit sem kifejezni.”

Ez a tulajdonság nem mindenkinek adatik meg, számos alkalommal a művész tudását széles gesztusokkal „turbózza fel”, s pantomimet rendez interpretációja ürügyén.
A művész ezúttal a Régi Zene­akadémia koncerttermében mutat­kozott be egy délelőtti hangversenyen. A helyszín ideálisnak mutatkozott, míg vártunk a bebocsátásra, megcso­dálhattuk az 1867-ben, a kiegyezés évében készült hangszert, Liszt cso­dálatos Chickering zongoráját, valamint egyéb relikviáit.

A terem ezúttal is megtelt, s mivel a nyugdíjasok kedvezményesen ve­hettek részt a bemutatón, így javarészt az idősebb korosztály várta izgatottan a kezdést, de számos, a világ minden tájáról összesereglett fiatalt is érdekelt az előadás. „Bemelegítésként” Schubert Moments Musicaux ciklusát tűz­te műsorra a művész. A zeneköltő egyik legismertebb műve, hat tétele terjedelmében kicsit túlmutat a cí­mében szereplő pillanatokon, de mindegyike igazi karakterdarab. Az első két tétel (Moderato, Andantino) ismét a művész – már említett – leheletfinom játékára irányította a figyelmet. A harmadik Allegro mode­rato tétel számos feldolgozásban is­mert, s az egyik kedvencem. Egyszer el is határoztam, hogy megtanulom, s a kottát is beszereztem, de a mos­tani előadást hallgatva jól tettem, hogy a partitúrát a szekrény aljára rejtettem. Az ötödik, Allegro vivace tétel talán a másik legismertebb, számos zeneműből „köszön vissza”, s a művésznek alkalmat adott, hogy a következő darabra hangoljon.
Kis szünet után Liszt h-moll szo­nátája következett. A zeneköltő talán legérettebb művének előadása különleges technikát és főleg „lelket” kíván. Nem kisebb művész, mint Hans Guido von Bülow mutatta be egykor. Kíváncsian vártam, hogy egy életmű megkoronázását jelentő darab mit jelent egy ifjú művész számára. Úgy tűnik, sokat, Magyar Valentin mindkét kritériumnak kiválóan megfelelt: vál­tásai, hangszínei, virtuozitása sokáig emlékezetesek maradnak. Érdemes volt megjegyezni a nevét!