Az emberi sors, a hala­dás­ba vetett bizalom és a természet végső fölé­nye az emberiséget állan­dó­an foglalkoztató probléma­kör. Sárosi Mátyás Zsolt alko­tá­sai­ban a saját világfelfogása és közös kulturális emlékezetünk rétegei egymásba fonódva, új összefüggésekben válnak érzé­kelhetővé.
A művész Kézdivásárhelyen született, tanulmányait a sepsi­szentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Középiskolában gra­fika és restaurátor szakon vé­gezte. 2008-ban a Kolozs­vári Képzőművészeti és Dizájnegyetem grafika szakán dip­lomázott. Több mint húsz éve kö­vetkezetesen jelen van a kép­ző­művészeti színtéren. A cso­portos tárlatok mellett egyéni kiállításai is fontos mérföld­kövei pályájának: Budapesten, Kolozsváron és más erdélyi városokban is bemutatkozott, Csíkszeredában ez az első egyé­ni kiállítása. Az alkotó mun­kásságát több nemzetközi mű­vészeti elismerés is kíséri. 2024-ben a Los Angelesben mű­ködő Teravarna galéria által szervezett 2nd Nature nem­zetközi zsűrizett művészeti ver­senyen tehetségdíjban ré­szesült. Ugyanebben az évben a Beautiful / Grotesque című nemzetközi pályázaton – ame­lyet az Artcolide.com szervezett Észak-Karolinában – második díjat nyert. Korábban, 2012-ben a sepsi­szentgyörgyi II. Nem­zetközi Grafikai Biennálén különdíjjal ismerték el mun­kásságát.
A tárlat egyik meghatározó vonulata a természeti for­mák aprólékos, szinte „mikro­szkopikus” vizsgálatából bon­takozik ki. Fekete-fehér tus­rajz alkotásain fotografikus pon­tossággal jelennek meg a tájrészletek, fatörzsek, nö­vényi formák szőttesei. A gyak­ran hónapokig tartó, meditatív munkafolyamat és a ter­mé­szetfotók alapján készülő képek azonban nem csupán a természet gazdagságát tárják fel, hanem az ember jelenlétét is. Csontok, testrésztöredékek, koponyák, gerincek láthatók a képek tereiben. Munkásságá­nak kontextusában ezek az alkotásai egyfajta memento moriként is értelmezhetők: hiába tör az ember a végtelenre, ezek a próbálkozások mind hasztalanok. Az ember itt nem uralkodó, hanem anyag: visszatér oda, ahonnan vé­tetett. A Törött című munka monumentális kőfeje – amely egykor diadalmas uralkodói szobor emlékét idézi – már geológiai képződményként fek­szik a tájban, mintha egy civilizáció fosszíliája vol­na. Az Esőkérő című kép fa­kéregből kinövő kezei pedig egyszerre idézik a könyörgés és az elsüllyedés gesztusát: a remény és a kiszolgáltatottság határhelyzetét.

E természeti és emberi mo­tí­vumok azonban egy tágabb gondolati horizont felé nyitnak. 
Az alkotó gyakran fordul az ókori – elsősorban görög – mitológia felé. Akrilrajzainak színvilága azonban a késő 20. századi sci-fi és cyberpunk vizu­alitására emlékeztet: izzó, neonhatású tónusai egy­szerre keltenek mesterséges, technológiai és mitikus at­moszférát. A hideg, sötét hát­tér és a forró vörös-narancs formák kontrasztja vibráló, szinte elektromos teret hoz létre, egyfajta belső, imaginárius világot tárva elénk.
A Djin, a Gorgó és a La­bi­rintus című alkotás egyik legfeltűnőbb közös vonása a szigorúan frontális beállítás és a rendkívüli részletgazdagság, amely a nézőt nem pusztán szemlélővé, hanem a látvány közvetlen „címzettjévé” teszi. Ezek az alakok nem narratív jelenetek részeként jelennek meg, hanem önálló, zárt képi entitásokként, mintha egy, az emberi értelem számára alig megragadható lénnyel vagy erővel való közvetlen ta­lálkozás pillanatát rögzítenék. A sűrű ornamentika, a szim­metria és a középpontba szer­vezett kompozíció hipno­tikus hatást kelt, amely a vallás­antropológiában leírt mys­te­rium tremendum él­ményére emlékeztet: a félelemmel vegyes tiszteletet kiváltó szembesülésre a transzcendenssel. Ugyanakkor a formák és színek gazdagsá­­ga számos keleti – különösen indiai vagy délkelet-ázsiai – isten­ség­ábrázolással is párhuzam­ba állítható, ahol az isteni nem emberléptékű, hanem túl­burjánzó, sokszor hibrid alak­­ban jelenik meg. Sárosi műveiben ez a hagyomány kor­­társ, személyes vizuális nyelven szólal meg: az alakok egy­szerre tűnnek archaikusnak és idegenszerűen modernnek, mintha nem egy konkrét mito­lógia figurái, hanem az emberi képzelet kollektív, időtlen arche­típusai volnának.
Az eddig felvázolt gondola­tok a legkoncentráltabban talán a kiállítás arculatát is meg­határozó Sziszüphosz-ábrá­zolásban érnek össze. A mere­dek hegyoldalnak feszülő em­­beralakot szinte elnyeli a monumentális kő tömege. Sziszüphosz itt nem hősi fi­guraként, hanem a modern ember metaforájaként jelenik meg, aki egy nála nagyobb, személytelen erővel szemben próbál helytállni – olyan erő­vel, amelynek létrejöttében része volt, de amely már nem uralható. A mitológiai történet ebben az értelmezésben el­veszíti konkrét narratív jellegét, és általá­nos emberi tapasztalattá válik: a küzde­lem, amely egyszerre szük­ség­szerű és reménytelen, mégis újra és újra ismétlődik. A kép így összekapcsolja a ter­mé­szet­be visszaoldódó em­ber motívumát, a mitikus ala­kok időtlenségét és a jelenkor túl­terheltségének élményét.
Ebben az összefüggésben a kiállítás kulcsfogalma az ókori görög gondolkodásból ismert hübrisz, azaz a mértéktelen­ség, az elbizakodottság. Sárosi műveiben ez a fogalom kortárs jelentést kap. Nem az istenekkel szembeni gőg jelenik meg, ha­nem az a modern hit, hogy a technológia, a fejlődés és a civilizáció révén uralhatjuk a természetet, sőt talán saját korlátainkat is. A képeken vissza­térő töredékes testek, le­pusztuló tájak és természetbe olvadó formák azonban arra figyelmeztetnek: az ember nem kívül áll a világon, hanem annak része. Ami a környezetet pusztítja, végső soron önmagát pusztítja.
Ez a kiállítás tehát nem a múlt mítoszairól, hanem a jelen kérdéseiről szól. A hübrisz nem tűnt el – csupán átalakult. A klasszi­kus történetek itt tükrök­ké válnak, amelyekben saját korunk dilemmái – hatalom, felelősség, haladás, pusztítás és túlélés – ismerhetők fel. A mű­vek egyszerre kritikusak és elismerők: méltatják az emberi alkotóképesség nagyságát, mi­közben egyfajta melankóliával mutatnak annak törékenységére, esendőségére és végességére.