– Hogyan kezdődött a cari­tasos munka?

– Munkát vállaltam, hogy ne függjek a szüleimtől. Teológiai titkárnőként nem is tudtam, hogy létezik Caritas, időközben derült ki, hogy a teológia protokollasztalán a rengeteg papír a Caritashoz tartozik, és én azzal is kell kezdjek valamit. Fogalmam sem volt, hogy mit. Átnéztem az összes papírt, próbáltam rendszerezni a magam logikája szerint. Levelezések voltak többnyire segélyszállítmányokról, projektelképzelésekről, már terítéken volt a Szent Erzsébet Idősek Otthona, a Jakab Antal Tanulmányi Ház és a zsögödi Caritas-tábor építése… Azt sem tudtam, hogy kell hivatalos levelet írni, telefonon beszélni, igaz, németül már gimnazistaként megtanultam.

– 1994 őszétől, mikor már Szász János csak Caritas-igazgatóként folytatta a munkáját, ön hivatalosan is a szervezet alkalmazottja lett. A telex után más munkaeszközök is érkeztek, a tevékenység is bővülni kezdett…

– Nyugatról technikai eszközök érkeztek, csak néztük, mint borjú az új kaput. Nekünk volt leghamarabb vezetékes internetünk, ide jártak a környéken önkénteskedő külföldiek telefonálni. Aztán kezdett kiépülni az otthoni beteggondozás hálózata, felszentelték az épületeket. Eleinte nem voltak ágazatok, Caritas-kirendeltségek léteztek, azokhoz tartoztak a bizonyos projektek, én ügyintéző, kapcsolattartó lettem. Vannak olyan partnerszervezetek, amelyekkel azóta tartom a kapcsolatot, amellett, hogy a projektek előkészítésében, megírásában, kiküldésében és elszámolásában szakmailag támogatom a munkatársaimat, szociális irodát tartok fenn, utazásokat szervezek, a Caritas-vendégházat működtetem, és nyitott vagyok mindenre, amire felkérnek.

– Két igazgató keze alatt dolgozott a több mint harminc év alatt. Mit tanult Szász János római katolikus plébánostól, pápai káplántól, és mit dr. Márton Andrástól?

– Szász János egyik fő tanítása az volt, hogy tiszteljem, becsüljem az embert. Ha kapok egy levelet, legalább annyit válaszoljak rá, hogy köszönöm, megkaptam. Az emberi kapcsolatok ápolása a hosszú távú együttműködés garanciája, ezért vannak 1990 óta partnereink. Én mellette nőttem fel, mindig csodáltam a nyitottságát az új iránt, hogy szeretett a korral haladni, a talpraesettségét, hogy mindenhol, minden helyzetben feltalálta magát. Önállóságra nevelt, megelőlegezte a bizalmat, szabad kezet adott, hogy találjam ki, írjam meg, kerekítsem le, aztán ő csak ránézett, és ha szó nélkül aláírta, az volt tőle a dicséret. Ha hiba volt benne, azt azonnal kiszúrta, ezért mindig hálás voltam, mert tanultam belőle. Márton Andrást már kollégaként ismertem, nagyon szerettem. Mikor igazgató lett, nem volt nehéz alkalmazkodni az ő munkastílusához. András is megadja a lehetőséget a fejlődésre, ritkán ad feladatot, magamnak kell megkeresnem a munkát, és bízik abban, hogy meg is keresem. Andrásnál az emberközpontúság az alap, és én ezt is szeretem.

– Előny vagy hátrány, hogy a Caritas gyulafehérvári székhelyén mindössze hárman dolgoznak Palkó Annamáriával és Cristea Mihaelával?

– Egyetlen előnye, hogy csend van. De néha a csend is túl sok. Szeretnék néha sok kollégával egy irodában dolgozni. Ötletelni is könnyebb lenne személyesen, így felhívom a munkatársamat, de lehet, éppen zavarom… Nem olyan, mintha benyitnék a szomszéd irodába. Nem panaszkodás ez, én hálás vagyok ezért a munkahelyért, és azért is, hogy még mindig örömmel jövök dolgozni, egyik nap sem olyan, mint a másik, vannak kihívások. Sok jó embert ismerhetek meg itthon is, külföldön is, ezért mondom, hogy a Caritas egy család, és itt minden országban lévő szervezetére gondolok.

– Adminisztrációban dolgozóként – sok társával együtt – „névtelenül” végzi a dolgát. Mi a sikerélmény?
– Semmi bajom a névtelenséggel, mindig szerettem a háttérmunkát. Nálam a sikerélmény mindig ugyanaz: ha tudom, hogy hozzájárultam akár csak egy szóval is ahhoz, hogy nyerjen egy projekt. Ha hozzájárultam a haladáshoz, örvendek, mert tudom, hány kisgyermek, család, idős ember profitál ebből.

– Melyek a szívéhez közel álló projektek?

– A gyermekprogramokat szeretem nagyon. Hálás vagyok, hogy létezik korai fejlesztés, annak láttam eredményét a saját gyermekeimen is. Mekkora lehetőség a gyerekeknek, hogy egész pici koruktól segítséget kapnak! Nemrég volt alkalmam meglátogatni néhány nappali foglalkoztatót, átvettem a fájdalmukat. Nem is tudnék terepen dolgozó szociális munkás lenni, túl empatikus vagyok. Vagy ott van a diódi gyermekotthon, hároméves koruktól ismerek ott lakó gyermekeket, akik mára már egyetemisták. Ez egy olyan plusz az életükben, amely segített, hogy elinduljanak az útjukon.

– Hogyan hat a munkája a családjára?
– Kiskorukban, amikor sokat hiányoztam otthonról, gyermekeim nem szerették a Caritast. Próbáltam minden eseményre elvinni mindhármukat, hogy lássák, mit dolgozom. Tanáraik sokszor szóvá tették, empatikusak a gyermekeim, mindig a gyengébb pártjára állnak, látszik rajtuk, hogy az édesanyjuk a Caritasnál dolgozik. A fiaimban, bár nem kifejezetten szociális beállítottságúak, megvan a segítőkészség, a lányom több önkéntestáborban részt vett, szociális munka szakon végzett a bölcsészkar mellett. Próbáltam kicsi koruktól rávezetni őket, hogy jó kapni, de még jobb adni. Amikor követelőztek, nem akartak ezt vagy azt enni, rosszabb sorsú gyermekek példáján át rávezettem őket, legyenek hálásak azért, amijük van. Nem voltunk gazdagok, most sem vagyunk azok, de mindig volt annyi, hogy tovább is tudtunk adni. Ez beépült az életünkbe.

– Merre fordulhat a jövőben a Caritas sorsa?

– Amennyire én rálátok: az idősgondozás továbbfejlődik, szükség van rá, egyre több a magára maradott. Remélem, hogy emellett minél több tevékenységet meg tudunk tartani. Akármennyire szeretnénk mi sok mindent, az a finanszírozástól függ. Fáj a lelkem, ha valamit meg kell szüntetni, mert minden tevékenységünkre nagyon nagy szükség van. Nem tudom, mi marad, mi lesz például tíz év múlva. Legyen, ahogy a Jóisten akarja, és ha úgy akarja, én is életben leszek, Caritas-munkatárs leszek. Nem szándékozom innen elmenni, mert itt nem unatkozom, hasznosnak érzem magam, de csak akkor maradok, ha szükség van rám.

– Szociális munkás egyetemistáknak hogyan ajánlaná a Caritast?

– Érdemes munkatársunk lenni, mert itt jó a munkaközösség, van fejlődési lehetőség, megvalósíthatod az ötleteidet. Gyere közénk, mert itt olyan emberi értékek vannak előtérben, mint a szeretet, az odaadás, a hála. Két szóban: mindenképpen megéri.