– Doktor úr, Ön hosszú orvosszakmai karrierjének is köszönhetően ma széles körben ismert Csíkszeredában. De honnan indult?

– Marosvásárhelyen születtem. Édesanyám könyvelő volt, édesapám egyetemi tanár. Érdekes és nagyon stabil családi környezetben nőttem fel. A nagyszüleim közel laktak hozzánk, sok időt töltöttünk együtt. Sportiskolába jártam, ahol fegyelem, rendszer és közösségi szellem uralkodott. A sport és a tanulás egyensúlyban volt, és ez megtanított arra, hogy csapatban gondolkodjak. Például volt egy szabály: aki nem érte el a hetes tanulmányi átlagot, az nem maradhatott az osztályban, ami arra ösztönzött mindenkit, hogy segítsük egymást. Az egyetemet szülővárosomban végeztem, 1985-ben általános orvosként diplomáztam. A feleségem gyermekgyógyász – együtt kerültünk Csíkszeredába. Kezdetben hároméves gyakorlaton voltunk, majd Csíkszentmártonban dol­goztunk körorvosként. Később, 1995–2005 között, a megyei mentőszolgálat igazgatója vol­tam. 2006-ban a kórházhoz kerültem, majd 2008-tól, több mint egy évtizeden át a sportorvoslás terén tevékenykedtem. A szakma gyakorlása és a vezetői funkciók mellett mindvégig képeztem magam, és tanultam is. Általános orvosi végzettségem mellett szakorvosi, később sürgősségi szakvizsgát, végül főorvosi minősítést szereztem. Hosszú, de szükséges folyamat volt ahhoz, hogy az ember lépést tartson a szakmával.

– Valóban sokféle és változatos feladatkört töltött be: volt mentőszolgálat-igazgató, kórházvezető, sportorvos. Hogyan lehetett mindezt összeegyeztetni?

– Annak idején a jogszabályok megengedték, hogy egy vezető beosztású orvos – például igazgató – aktívan gyógyítson is. Ez nagy előny volt: nemcsak papíron láttam a rendszert, hanem a gyakorlatban is. Tudtam, hogy egy-egy döntés mit jelent a mindennapi munkában, működik-e, vagy sem. Ez segített abban, hogy jobb döntéseket hozzunk a betegellátás javítása érdekében. Az országos sürgősségi szervezőbizottságnak is tagja voltam. Ez bizonyos mértékig lehetőséget biztosított arra, hogy a döntéseket befolyásoljuk: például nyugati minta alapján megpróbáltuk kialakítani az országos mentőszolgálati rendszert. Bár ez akkoriban túl nagy lépésnek bizonyult, és nem valósult meg egészében, amit sikerült belőle felépíteni, az szakmailag nagyon fontos volt.

– Kulcsszerepe volt a helyi rohammentő szolgálat megalakításában, elindításában és működtetésében. Erre hogy emlékszik vissza?

– A 90-es évek elején, a rendszerváltás után lehetőség nyílt külföldi kapcsolatok kialakítására. Norvégiából, Svájcból és Hollandiából kaptunk támogatást. Ezek révén sikerült korszerű felszerelést beszerezni, és 1994-ben elindítani a rohammentő szolgálatot Csíkszeredában. Dr. Raed Arafat, a Sürgősségi Esetek Országos Felügyelőségének vezetője ekkortájt alapította meg a SMURD rohammentő egységet. A miénk abban különbözött, hogy mi életmentésre specializálódtunk, a SMURD pedig a műszaki mentést is magában foglalta. Mi egy Citroën és egy Volkswagen mentőautóval kezdtük, a felszerelést pedig, mint mondtam, külföldi segítséggel biztosítottuk. Nagyon fontos volt, hogy nemcsak eszközöket kaptunk, hanem képzést is: a kollégák külföldre mentek tanulni, például Debrecenbe vagy Szegedre, és így valódi tudást hoztak haza. Ez akkoriban nem mindenhol volt lehetséges. Mi egyszerre építettünk emberi és műszaki hátteret. Sikerült a több mint 300 kollégát, akikkel együtt dolgoztunk, magasabb szakmai szintre emelni. A bő egy évtized alatt havonta átlag 5-6 sikeres újraélesztést hajtottunk végre – természetesen veszteségekkel is meg kellett birkózzunk, de ez az orvosi szakma velejárója. Igazgatóságom ideje egybeesett néhány mérföldkőnek számító tényező lefektetésével is: sikerült fiatal orvosokat hoznunk a csíkszeredai kórházhoz, és ekkor kezdődött el a szolgálati lakások építésének projektje is. A sürgősségi kórház besorolásra is ekkor sikerült az intézménynek feltornáznia magát.

– Néhány éve nyugdíjba vonult. Hogyan alakulnak a mindennapjai?

– Öt éve jöttem nyugdíjba, bár azt nem mondanám, hogy teljesen abbahagytam a munkát. Inkább úgy fogalmaznék, hogy fokozatosan vezetem le az aktív éveket. Az ember, aki egész életében „24 órából 25-öt” dolgozott, nem tud egyik napról a másikra megállni. A Csíkszeredai Vérközpontban dolgozom, és megmaradt néhány olyan tevékenység, ami korábban is fontos volt számomra. Az elmúlt húsz évben főként a sportesemények sürgősségi ellátásával foglalkoztam, és ez most is része az életemnek. Rendszeres, úgynevezett periodikus vizsgálatokat végeztem, tanácsokat adtam, követtem a sportolók állapotát. A közelmúltban egyre inkább a rehabilitáció felé fordultam, tehát kollégáimmal sérült sportolók felépülésében segítünk. A hét általában ellenőrzésekkel, felülvizsgálatokkal kezdődik, néha még bekerül egy-egy vizsgálat, vagy részt veszek sporteseményeken, meccseken, kupákon. Ezek többnyire hétvégére esnek. A rendelőnk, melynek magam vagyok a vezetője, az Erőss Zsolt Arénában van. Ezt a tevékenységet valószínűleg egy-két évig folytatom még. Ha visszagondolok az elmúlt negyven évre: a mindennapjaim nem sokban változtak, a különbség inkább az intenzitásban érhető tetten. Szabadidőm, de egyáltalán szabad hétvégém is nagyon kevés volt: évente talán hat-nyolc, maximum tíz.

– Ha nem veszi tolakodásnak: milyen hatással volt, van ez a munkaritmus a magánéletre?

– A hivatás mindig első helyen állt, így a magánélet sokszor háttérbe szorult. Persze jutott rá idő, főleg a szabadságok alatt vagy azokon a ritka hétvégéken, amikor nem kellett dolgozni. De ez az életforma ilyen: mozgalmas, kiszámíthatatlan, és ezt a családnak is el kellett fogadnia. 

– A sport mindvégig fontos maradt…

– Igen, nagyon. Nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. A csapatszellem, az összetartás, az egymásra figyelés, melyet az iskolai évek alatt megtapasztaltam, végigkísérte életemet. Csapatorvosként az embernek rajongónak is kell lennie, különben nem tud igazán beilleszkedni a közegbe. A Csíkszeredai Sportklub hokicsapattal számos történelmi pillanat és bajnoki trófea tanúja, illetve részese lehettem, de a futballban az FK Csíkszereda mellett is ott lehettem negyedosztálytól egészen az első osztályig. Ezek mind felejthetetlen élmények. 

– Milyen tervei vannak a nyugdíjaséveire az orvoslás mellett?

– Most azon dolgozom, hogy létrehozzak egy kis magánmúzeumot, ahol az életem két fontos szakaszát mutatom be: a kisautó-gyűjteményt, ami valamikor a 90-es évek végén, még mentős időszakomban kezdődött, és azóta szépen gyarapodott, valamint a sportorvosi időszakot. Utóbbiból is számos relikviát őrzök, többek között bajnoki címeket, történelmi pillanatokra emlékeztető és legendás sportolóktól kapott emléktárgyakat…

– Ha visszatekint pályájára, van, amit másképp csinálna?

– Őszintén szólva nincs. Így alakult, és úgy érzem, így kerek. Mozgalmas volt, szép volt. Ha valaki egyszer igazán megszereti a sürgősségi betegellátást, azt már nem nagyon tudja elengedni. Ez nemcsak munka, hanem hivatás. Tanulságként pedig talán azt emelném ki, hogy amit az ember csinál, azt teljes odaadással végezze. Az életben fontos az egyenes és következetes munka. Ha az megvan, az embernek utólag nincs hiányérzete, legalábbis nem bán semmit. Amit lehetett, megtettem. Büszke vagyok a gyermekeimre, az unokámra, és büszke vagyok a mentőszolgálatnál és a kórháznál, a munkahelyeimen elért eredményekre.