– Volt a gyerekkorából egy meghatározó élmény, ami arra sarkallta, hogy elinduljon a történészi pályán?

– Hogyne. Már kisiskolás ko­romtól érdekelt a történelem. Lévén, hogy édesapám nyom­dász, édesanyám meg tiszt­viselő volt, aki könyvet is árusított, számtalan tör­té­nelmi és irodalmi mű ke­rült a lakásba. Éppenséggel olyanok is, amelyek nem ke­rültek vagy nem kerülhettek könyvesüzletbe. Így lehet­tem a történelmi vonatkozású köny­­vek közelében, úgyhogy sokat olvastam. Az iskolában is jó tanáraim voltak, köztük Incze László tanár úr, a Kézdi­vásárhelyi Céhtörténeti Mú­zeum megalapítója, akinek később sokat segítettünk az anyaggyűjtésben. Meg az ott­honi parázs viták. A 60-as, 70-es években mindig ment a vita a nagyobb családi ünnepségeken a magyarság történetéről, a székelység eredetéről és az ilyen-olyan elméletekről, mint a konti­nuitásé, amiről otthon és az iskolában teljesen másokat hallottunk. Ez kíváncsivá tett. Gondoltam: nem baj, én majd megírom és megmondom az igazat. Azóta is keresem.

– Mindennek tudatában inkább valóság, vagy inkább egyféle igazság a történelem?

– Nem tudom, hogy igaz­sá­got lehet-e keresni a tör­ténelemben. Inkább akkor maradjunk a másik kifejezésnél, a valóságnál. Fel­mérhetetlen, hogy hány verziója van. A legutóbbi helytörténeti-várostörténeti konferenciánkon hallott elő­adásokból az derül ki, hogy megannyi ága-boga van csak egy város történetének, nem­hogy egy egész országénak vagy egy egész népének. Ahogy mondani szokták, az igazság mindig a túloldalon van.

– Ez a kíváncsiság tartotta a helytörténeti vonalon?

– Az egyetem elvégzése után 1978-ban itt kaptam állást feleségestől. Tizenöt évig dolgoztam tanár­ként, és óhatatlanul próbáltam illeszkedni az adott korhoz, az adott társadalomhoz és az elvárásaihoz, ahogy a kör­nyezethez is, amelybe kerültem. Az iskolai oktatásban nagy hasznát vettem akkor annak a tudományos könyvtárnak, amelyben aztán én is tevé­kenykedhettem, vagy mikor sajtótermékekben jelentek meg írásaim. Hogyha az ember ebben a városban él, akkor kíváncsivá teszi, hogy mi történik. Meg hát az, hogy valakiből helytörténész lesz, vagy úgymond akadémikus történész lesz, és Európa történetével foglalkozik, semmi­ben nem különbözik. Éppen annyit kell kutatni, ke­resni egyik-másik oldalon is.

– A félrevezetéssel és tör­ténelemhamisítással is hasonló erővel veszik fel a harcot?

– Szándék és törekvés van rá. Bármelyik történetírásban előfordul, hogy különböző el­méleteket gyártanak, lásd a Románia történelmével kap­­­csolatosan a dák–római el­mélet, ami vakvágánynak bi­zonyul. Főként a népeknek, nemzeteknek az őstörténete az, amit a mai napig kutatási területen tart a szakma. Egy­szerűen nincs elegendő biztos forrás és adat. Nehéz felvenni a lépést a közösségi médiában terjedő félreértésekkel, laikus és dilettáns kommentekkel és félrevezetésekkel is. Az em­berek alapvetően szeret­nek tör­téneteket mesélni, plety­­kálni, az oral history is szük­séges, de az egy másik műfaj, ami az időben fe­lénk közelebb eső időre ér­vé­nyesíthető, legfennebb né­hány emberöltőre kiterjedő ta­pasztalatra vagy emlékre épül.

– Tekintve, hogy az infor­máció legnagyobb részben a közösségi felületeken áramlik, szükséges-e a történészeknek igazodni ehhez, részt venni benne?

– Egyik kedves egyetemi tanárom azt mondta, hogy min­dent is fel kell használni és ki kell használni. Nem ördögtől való sem a Facebook, sem a mesterséges intelligencia hasz­nálata, csak nagyon kell figyelni rá, és kordában kell tartani. Ter­mészetesen a Facebook nem történészfórum, de ha fel akarjuk hívni valamire a figyelmet, vagy szeretnénk pub­likussá tenni egy-egy eredményt, hasznos lehet. Mi is ezt tesszük például a Temető­kerti Értékeink nevű oldalon, ahol egypáran Fecső Zoltánnak a vezetésével dol­gozunk a református temető­kert értékei­nek a feltárásá­val. A történelemnek a többi ol­dala is csapatmunka. Lehet egyénenként is írogatni, mint ahogy én is teszem, de van, mikor össze kell fogni. Szó van róla, hogy szeretnénk város­monográfiát írni, hogy létrehozunk egy csapatot, és akkor mindenkinek le van osztva, hogy körülbelül mi az, amivel szeretne és tudna foglalkozni, mihez ért. Ez egy­előre még ötletszinten van, de hiánypótló lenne, mert saj­nos nem rendelkezünk vá­ros­­tör­téneti monográfiával.

– A fiatal generációt egyre kevésbé érdekli a múlt, sokkal inkább a jelen. Mi hiányzik napjaink oktatásából, ami oldhatja ezt a megismerési gátat?

– Komolyabban kellene venni az iskolai oktatást, a tanárok magukat és a diá­kokat is komolyan kellene vegyék. Nemcsak a történelem, ha­nem az irodalom tanítását is. Az elmúlt rendszerben pél­dául volt egy magyartanár kollégám a Bányaiban, Faza­kas István. Azt, amit én nem tudtam elmondani, vagy nem mondhattam el tör­té­­­ne­lemórán, azt neki az iro­dalomtörténeti vagy iro­dalomórákon volt lehető­sége megtenni. Mert őket nem ellenőrizték annyira. Tehát volt egy ilyen hallga­tólagos összefogás a tanárok közt. A másik, hogy a tan­könyvekkel mindig baj van: egyetemi tanárok írják közép­iskolásoknak vagy elemi iskolásoknak. Lehet, hogy nem felel meg a szint, lehet, hogy túl­ságosan zsúfolt, lehet, hogy nem arra koncentrál, amire kellene. Teljesen hiányzik a helytörténet, Erdély története, Székelyföld története, amit azért be lehetne csempészni. Hiány­zanak az önképzőkörök is, ahova csatlakozhattak a diákok, társaságban és fej­lesztő közegben lehettek.

– Mit gondol, ha kétszáz év múlva felnyitják a 2000-es évekről szóló történe­lem­könyvet, mennyire lesz tele misztifikálással és fals infor­mációval?

– Az irányított informálás, misztifikálás minden törté­nelmi korban megvolt. A kró­nikákat is az úgy írták meg, ahogy a királynak tetszett. Vagy ott van egy-egy témá­nak a felekezeti megközelítése: a csíksomlyói búcsúnak a meg­ítélése más aszerint, hogy látja ezt egy katolikus, hogy lát­ja egy unitárius. Itt van­nak a problémák. Nemhiába volt Tordán a felekezeti béké­nek a kihirdetése, ami csak papíron ki volt hirdetve, mert utána még évszázadokig sza­pultuk egymást. A mostani kommunizmus története sem az a kommunizmus, amit objektíven feltárhatunk, ha­nem a rendszernek a mi szem­szögünkből való meg­ítélése. El kell teljen egy em­beröltő, azt mondják, legalább harminc-negyven év, hogy egy korszakról objektíven lehessen beszélni.

– Ez befolyásolja azt a nosztalgiát is, amellyel gyak­ran a szocializmus éveire te­kintenek az emberek?

– Nem hiszem, hogy bárki is visszakívánja a kommu­nizmust, csak ezt az újnak ki­kiáltott rendszert látja egy­általán nem újnak, hanem az előbbi korszakhoz hasonló és néha annál rosszabb han­gulatú, rosszabb vetületű korszaknak. A napi politikai torzsalkodás, a valós meg a képzelt sikkasztás, lopás bom­lasztja a társadalom szer­kezetét és egymásnak ugrasztja a különböző társa­dalmi vagy éppenséggel nem­zetiségi csoportokat. Azok az emberek, akik elszen­vedői vagy épp élvezői vol­tak ennek a korszaknak, más­képpen látják, ezeknek az embereknek a gyerekei, tehát a mi gyerekeink megint csak másképp. Letudtuk a fekete autót, a rendszerváltást, itt a de­mokrácia idézőjelben, és akkor ez vezeti az életünket – egy egész sor félre­értelmezés és ismeretlenül kibontakozóban lévő elmélet van. Vissza­csatolva az előző kérdéshez: ugyanabba a ke­lepcébe esünk. Ahhoz, hogy utólag kiderüljön, ki próbálta meg normálisabban kezelni a dolgokat – nemhogy kinek volt igaza –, pontos történészi tanúvallatás kell. Forráskritika és temérdek munka. Meg kell hallgatni mindenkit, el kell olvasni mindent, és meg kell szűrni. 

– Ha a kelepcébe esést vesszünk, az ön véleménye szerint a történelemnek mi a szerepe?

– Ismétli önmagát. Ha nem vigyázol rá, akkor bizony rossz irányba ismétli meg, és rögtön felütik fejüket a szélsőséges irányzatok. Én például nem sze­retem azt, hogy bármi­lyen mostani baloldali irány­zatot a marxizmus-leni­nizmus bé­lye­gével illetik, ha­son­ló­képp a fasizmus és nácizmus esetében, mert az egész más volt. Nyilván van­nak hasonlóságok, de a kö­rülmények, hatások mások, így találjanak ki valamilyen más jelzőt a mostani irányzatoknak. Ha pedig ezt vesszük, abból a szempontból igenis nagy sze­repe van a történelemnek, hogy mindig a hasznosat, a jót, az előremutatót kellene ki­halásznunk belőle. És azt kell publikussá tenni.

– Kijelenthetjük, hogy mint az időjósnak, a történésznek is van felelőssége, szerepe, abban, hogy meghúzza a vészharangot, ha látja „visszaköszönni a sö­tétséget”?

– Van. Ezt tesszük is, de hiába van a mi kezünkben az ostor, nincs a kezünkben a gyeplő. Tehát mi mondhatunk szépeket, feldolgozhatunk té­má­kat, felhívhatjuk a fi­gyel­met akár szűk körben politikusok számára, általá­ban oda kerülünk, mint Napóleon tudósai az egyiptomi kara­ván­ban: tudósok és szamarak középre. Az elmúlt rendszerben én még hittem abban, hogy egyenlőség, testvériség meg ilyesmi, és amikor észrevettem, hogy valami nem úgy megy, akkor jó szándékkal próbáltam szólni. Jót akartam mondani, de rögtön élére fordították a dolgot. Ám voltak emberek, akiket emiatt meghurcoltak, elzártak, kitelepítettek vagy éppenséggel kivégeztek. Tehát azért mondom, hogy minden korban meg­volt az értelmiséginek – a tör­téné­szek­nek, a filozó­fusoknak – a maga szerepe, csak ezt nem minden esetben fogadják el az uralkodók, császárok, királyok, politikusok, pártvezérek.

– A gyakorlatban pragma­tikusabb feladatok is meg­szó­lították önt: hol tart az önálló tanulmánykötet és a nyomdai címerek gyűjteményének össze­állításával?

– A címerekkel úgy volt, hogy ugye ott vagyok a tu­dományos könyvtárban har­minc éven keresztül. A feladat adott: fel kell dolgozni a könyveket, legyen digitális kata­lógus, esetleg az még elérhető legyen interneten is. Én pedig elkezdtem meg­figyelni a régi könyvekben található nyomdász- vagy kiadójelvényeket, címereket, azokat mind beszkenneltem. Most van egy hatalmas nagy képi adatbázisom, de az a helyzet, hogy kezdek kifutni az időből, és még nincs feldolgozva. Az én kedves kollégáimnak hála, megjelent egy tanulmánykötet több írással és irányomban való dicséretekkel, de az nem én vagyok. Vannak dé­delgetett terveim, olyanok is, amelyeket mások hamarabb megírtak. Itt van például a református egyház levéltára, amely kutatás szempontjából kiaknázatlan terület, vagy a város monográfiájához tarto­zó egyes részek, amelyeket rész­leteiben alig kutattak – főleg gazdasági téren és a városvezetés területén. Könyv­tári dolgozóként nyilván fog­lalkoztat a könyvtörténet, de érdekel a gazdaság is. Van elképzelésem, hogy majd egy­szer megírom az erdélyi szar­vasmarha-tenyésztés törté­netét; bár van ilyen irányú kuta­tás, úgy, ahogy én látom, még sincs.