– Huszonöt éve dolgozik iskolai könyvtárosként, ez idő alatt sokat változott a szakma és a felnövekő generációk igénye is. Hogyan lehet ma egy élő, a fiatalok által kedvvel látogatott könyvtárat mű­ködtetni?

– Az ajtón ki kell lépni és könyvtárosként része kell lenni az iskola mindennapjainak! Mit értek ez alatt? A gyermekekkel, tanárokkal ismertetni kell, hogy mit tudunk nyújtani. Nagyon fontos például, hogy ismerjem a pedagógusok tantervét: milyen könyveket, műveket, kottákat használnak a különböző évfolyamokon, azokat aztán közösen megvásároljuk, hogy amikor a diákok kérik, kéznél legyenek. Továbbá a könyvtár egy közösségi tér kell legyen, ahol nemcsak kölcsönözni lehet: a diákok gyakran itt készülnek fel a különböző tantárgyversenyekre, vagy készítik el a festészeti gyakorlatukat, házi feladatukat. Minden héten két alkalommal, délután közösen tanulunk: mivel román az anyanyelvem, szívesen segítek nekik a kommunikációjuk fejlesztésében. Aztán van, amikor egy-egy szomorú, gondterhelt diák szintén itt keres nyugalmat, megértést. Ez egy komplikált helyzet, hiszen nem vagyok pszichológus – a bánatuknak ugyanakkor helyet szeretnék adni. Megtanultam az elmúlt évek alatt, hogy ilyenkor nem szabad nekik kérdést feltenni. Van egy kis sarok kialakítva, ott a „nyugiasztal”, őket odairányítom, és hagyom, hogy megnyugodjanak. Amikor közeledni, kérdezni szeretnének, akkor válaszra kész vagyok, ha pedig ez nem áll fenn, akkor csak annyit teszek, hogy amikor elmennek, megölelem őket, és azt mondom nekik: „Kedvesem, feljegyzem, hogy ma itt jártál, és jövő ilyenkor majd megkérdezlek, hogy mi volt a baj. Meglátod, már nem is fogsz emlékezni…” Ez be szokott válni. 

– A Nagy István Művészeti Középiskola fenn­állásának 50. évfordulójára készült emlék­könyvben úgy jellemzik Önt a diákok, mint „az iskola lelke”. Ahogy most hallgatom, azt hiszem, éppen erre a közvetlen, mégis tapintatos jelenlétére gondoltak…

– Valószínűleg. A fiatalokkal kialakított jó kap­csolat az egyik alapköve a könyvtárosi munkámnak. Ehhez viszont meg kell hallgatni őket, anélkül, hogy faggatóznánk. Ha megismerjük a problémái­kat, lelki vívódásaikat, könnyebben megszólítjuk őket egy-egy történettel, olvasmánnyal is. Fontos azonban, hogy ne akkor adjuk a kezükbe a könyvet, amikor éppen krízisben vannak, csak később. A mai világban sok mindennel találkozunk itt a könyvtárban – ahhoz, hogy ez egy biztonságos, nyugodt és a diákok meg a tanárok számára is kedvelt hely legyen, megfelelő diszkrécióra, elfogadásra és segítőkészségre van szükség. Nem lehet az iskolai élettől elhatárolódva, a könyvek között ülve várni, hogy bejöjjenek ide a fiatalok. Mivel a törvény is lehetővé teszi, az 1–4. osztályokban heti rendszerességgel, a nagyobbakkal, ahogyan az órarendjük engedi, könyvtáros tanórát tartunk.

– Ez miről szól? 

– Rendszeresen könyvbemutatókat tartok ezeken az órákon, aztán közösen feldolgozzuk a hallottakat. Az előkészítő osztályban például most A kesztyű című mesével készülök: kinyomtat­tam a szereplőket, közösen felragasztjuk őket hurkapálcára, aztán elbábozzuk a történe­tet. A képzőművész osztályokban a nagyobbak illusztrációt készítenek a meséhez, de a negyedik osztályosok például már szívesen eljátsszák a történeteket. A tanítókkal egyeztetve a magyar irodalom egy-egy kiemelkedő, a korosztálynak megfelelő művével is foglalkozunk: például Tersánszky Józsi Jenő Misi Mókusával, aztán Fodor Sándor Csipikéjével vagy Bosnyák Viktória A Sirály a király? című könyvével ismerkedünk. Mindezekről olvasónaplót vezetünk. A tanévet zárva pedig tanulmányi kirándulást szervezünk, és rendszeresen tartunk nyári tábort is. 

– Ez a sokrétű tevékenység az eredeti szakmáján túlmutató készségeket és pedagógiai ismereteket igényel.

– Így van. Felismertem, hogy csak úgy tudom megnyerni a diákokat, ha közelebbi kapcsolatot alakítok ki velük. Ebben segítenek a könyvtári tanórák, az interaktív foglalkozások, az, hogy meghallgatom őket. Kialakul egy olyan ismeretség, ami után már bátran és szívesen nyitják meg a könyvtár ajtaját is, mert tudják, hogy én fogadom ott őket. Ahhoz, hogy ezt szakszerűen csináljam, nagyon sok, az Apáczai Csere János Pedagógusok Háza által szervezett képzésen vettem részt. Ma­gyarországon egyébként jól működik a könyv­táros tanóra, egy alkalommal onnan érkeztek képzők. De tanultam módszertant, biblioterápiát, és sorol­hatnám. 

– A könyvtárba belépve azt láttam, hogy az ajtóval szemben az éppen aktuális, új könyvek kapnak helyet. Hogyan tud egy iskolai könyvtár lépést tartani a kortárs irodalommal? 

– Minden évben van egy pénzügyi keretünk, amivel bővíteni tudjuk az állományt. Azt azonban tudni kell, hogy elsősorban az oktatási intézmény profiljának megfelelő dokumentumokat részesítjük előnyben, így nagyon sok kottát, képzőművészeti albumot és szakkönyvet vásárolunk, a tanárok igényeit figyelembe véve igyekszünk aztán kü­lönböző tantárgyakhoz szükséges köteteket is beszerezni. A kortárs magyar irodalomból a szü­lők segítségével kerül be nagyon sok kiadvány a könyvtári rendszerbe. Amikor ugyanis elolvastak egy könyvet, ideiglenesen, amíg az adott korcsoport között közkézen forog, használatba adják a ki­adványt. Ez nagyon jól működik nálunk, ennek köszönhetően például nem kell azért aggódnom, hogy, mondjuk, Berg Judit könyvei hogyan ke­rülnek be a könyvtárba – itt vannak közöttünk az iskolában. Szerencsére azt tapasztalom, hogy még mindig sok gyermek szeret olvasni. Van, hogy én kezdek el felolvasni nekik itt egy-egy új könyvből, és aztán kedvet kapnak hozzá, magukkal viszik.