borús égbolt
Fehérnépnek nem es való
Nemrég elhatároztam, hogy beiratkozom sofőriskolába, amelynek egyik velejárója, hogy különböző szakorvosi vizsgálatokat kell előtte elvégeztetni. Emiatt töltöttem egy délutánom nagy részét az egyik magánklinika folyosóján sorban állva, ahol hatvanas-hetvenes éveikben járó asszony és férfi közötti beszélgetésnek voltam akaratlanul is fültanúja.
– Maga es a könyvét akarja lecserélni? – kérdezte a férfi.
– Jaj, nem. Én csontsűrűségmérésre jöttem. Nincs nekem könyvem, s nem es kell. Van az uramnak, s egy kocsihoz az es elég – mentegetőzött az asszony.
– Hát, nem es fehérnépnek való az, mondjuk meg az őszintét. Csak arra jó, ha a férfiak isznak, legyen, aki hazavezessen – állapította meg a férfi.
– Hát nekem nem es kéne. Jól van nekem már így – nyugodott bele az asszony, és nem hallottam tiltakozást a hangjában. Hamar témát is váltott.
Azt éreztem a beszélgetésből, mintha hirtelen mindketten rájöttek volna, hogy a férfi által bedobott labda nem talált célba, így aztán valahogy csak közös nevezőre kellett jussanak. És ha már a sors egy folyosóra vezérelte őket várakozni, muszáj volt más közös célpontot kiválasztani, így kerültek terítékre a fiatalok.
Én sem akartam a sorban kivívott helyemet elveszíteni, pedig addigra már rájöttem, hogy nőként nem sok esélyem van jó sofőrnek lenni, ezért elszomorodva tudtam meg egyre több kegyetlen igazságot a világról.
Az asszony tehát új szálat indított a beszélgetésben, és kifejtette, hogy nagy baj van a mai fiatalsággal. Nincs nekik, ahova szórakozni járniuk, így az iskolában kell megismerkedniük egymással. Na, de hogy még rosszabb legyen, nem elég, ha valaki nő és fiatal, de ha még városi is, akkor van baj igazán:
– Falun még elmegy, de ezek a városiak egyenlők a zéróval. Én nem ítélem el, de nincs, amit csináljanak – ezt a megállapítást már a férfi tette. A legkiválóbb végszó is az övé volt:
– Ezt a finom életet hozza a civilizáció magával.
Márk Boglárka
