– Honnan indul a Sütő család története? 

– A legrégebbi fellelhető adatunk 1568-ból, az erdélyi vallásszabadság évéből ered. A nevezetes esztendőben a család két akkor élő tagja, Sütő János és József Vargyason telepedett le, ahol a Daniel-kastélynál dolgoztak különféle famunkákon. Fiatfalváról érkeztek Vargyasra, és miután befejezték szolgálatukat, nem tértek vissza szülőfalujukba, hanem maradtak és családot alapítottak. Ettől a ponttól kezdve a bútorkészítő, fafaragó mesterség apáról fiúra szállt, és immár tizenöt generáción át fennmaradt, ma pedig már a tizenhatodik generáció, az én és a testvéreim gyermekei is tanulják.

– Hogyan maradt fenn a családi történet ennyi időn át? És hogyan sikerült hiteles forrásokhoz hozzájutni ezzel kapcsolatban?

– A Sütő család hagyományai nemcsak a családtagokat foglalkoztatták: ifj. dr. Kós Károly néprajzkutató például elkészítette a családfát, valamint az ő tollából jelent meg A vargyasi festett bútor című kötet a Sütő családról, 1971-ben. A történet engem is érdekelt, így elkezdtem összegyűjteni a fellelhető adatokat és dokumentumokat. Végül ezekből állt össze az a családtörténeti könyv, amelyben igyekeztem rendszerezni a Sütő család múltját és a mesterség történetét, a készített tárgyakat, illetve kiegészíteni a dr. Kós Károly által elkészített családfát az utóbbi negyven év generációival.  

– Mennyire befolyásolták a történelmi események a család életét és a mesterség fennmaradását?

– Jelentősen. Míg a XIX. század a fénypontot jelentette, az első világháború komoly törést hozott a család életében. Egyszerre több családtag is a frontra került, és öten haltak meg a háború ideje alatt. A második világháború szintén majdnem megszakította a hagyományt, hiszen kis híján kihaltak a tagok. A háborúk után pedig a lakáskultúra is megváltozott: egyre kevesebb festett bútorra volt szükség, így a mesterség iránti kereslet is lényegesen csökkent. Azért, hogy ebben a nehéz időszakban is fennmaradjon a családi hagyomány, dédnagyapám, nagyapám, édesapám és nagybátyám is sokat tettek: a kommunista időszakban például a vargyasi iskolában tanították gyerekeknek a festést és a faragást, így nemcsak a családban, hanem a közösségben is tovább élhetett ez a tudás.

– Leginkább miket készített az elmúlt évszázadokban a Sütő család?

– A korai időkben udvarházak faelemeit, bútorzatát készítették, később templomok festett kazettáit, valamint a hagyományos székely ház jellegzetes bútordarabjait, melyek ma is megtekinthetők a családi kiállításunkon. Készítettek és készítünk ma is faragott tárgyakat, ezek közül a kopjafák és a székelykapuk a legjelentősebbek. Legutóbb tavaly adományozott édesapám és az egész család egy székelykaput a vargyasi unitárius parókiának.

– A családban az értékteremtés mellett ma már az értékmentésnek is kiemelt jelentősége van. Mikor kezdtek el régi bútorokat gyűjteni, menteni?

– A gyűjtés már dédnagyapám idejében elkezdődött. Akkoriban sok régi festett bútor került veszélybe: kidobták, eltüzelték vagy nagyon olcsón eladták őket, a családom pedig igyekezett ezekből minél többet megmenteni. A gyűjteményből az 1980-as években készült egy családi kiállítás, az 1773-ban épült kőházunkban, Vargyason. Ez ma is megtekinthető, ugyanakkor folyamatosan bővítem én is saját gyűjteménnyel, megvásárolt és restaurált régi bútorokkal, eszközökkel. A porta előtt egy 1975-ben készült székelykapu várja a látogatókat, ezt nagyapám, édesapám és nagybátyám közösen készítették.

– Mit jelent Önnek egy ekkora múltú családhoz tartozni? Áldás vagy inkább felelősség?

– Szerencsére az idő legnagyobb részében áldásnak érzem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt pillanat, amikor inkább kalodának gondoltam. A család történetében betöltött szerepemet majd az utókornak kell megítélnie – úgy érzem, hogy teszem a dolgom a legjobb képességeim szerint, majd meglátjuk, hogy mire lesz ez elég.

– Melyek a gyűjtemény legkülönlegesebb és legrégebbi darabjai?

– A legrégebbi szerszámunk egy festéktörő kő, amelyen az 1680-as évszám szerepel. Ez egy vörösmárvány lap, amelyen kisebb őrlőkövekkel dolgoztak. A mesterek a környéken gyűjtött ásványokat és színes földeket körkörös mozdulatokkal őrölték porrá ezen a kövön, majd ebből készítették a festéket. A festéktörő kő ma is használatban van, amikor hagyományos recept szerint készítünk festékeket. Ez egy nagyon fontos tárgyi emlék, amely közvetlen kapcsolatot jelent az őseink munkájával. A családi kiállítás gyűjteményében a legrégebbi bútor egy kétszáz éves saroktéka, de több tárgyunk is van az 1800-as évekből. Ezek a régi bútorok nemcsak esztétikai értéket képviselnek, hanem fontos történeti emlékek is.

– Ma hogyan él a családi hagyomány?

– A műhelyben ma is készülnek új darabok, de legalább ilyen fontosnak tartom a régi bútorok megmentését és felújítását. A családtörténeti könyvem kiadásának egyik célja szintén a mesterségünk népszerűsítése volt, de ami talán a legfontosabb, hogy négy fiam és unokatestvéreik, a 16. nemzedék is aktivál már. Remélem, hogy általuk s majdan leszármazottjaik révén tovább él ez az ősi hagyaték.