Az alaphelyzet: egy apagyilkosságért elítélt tizenkilenc éves fiú sorsáról próbál dönteni egy tizenkét fős, névtelen testület (Kosztándi Zsolt, Ráduly Beáta, Hatházi András, Kozma Attila, Zsigmond Éva-Beáta, Bilibók Attila, Kitay Levente, Veress Albert, Fülöp Zoltán, Lőrincz András Ernő, Márdirosz Ágnes és Kányádi Szilárd). Egy szobába összezárva, a vádak és bizonyítékok ismeretében kell egyhangú határozatot hozniuk, a tét pedig élet vagy halál.

Tizenketten egy szobában

A darab egyszerre az arisztotelészi hármas egység követője és lerombolója is: egyetlen helyszínen, kevesebb mint egy nap alatt, egyetlen cselekményszálon fut, ez azonban nem klasszikus értelemben vett drámai eseménysorozat, hanem egy hosszú és fordulatokban gazdag polilógus az első pillanattól az utolsóig. A kezdetben szinte tökéletes egyetértésben lévő esküdtszéki tagok közé fokozatosan szivárog be a kétely, ahogy a helyzetet elemezve nemcsak az eset összetettségével, de az elhamarkodott ítélethozatal morális következményeinek súlyával is egyre inkább szembesülnek. A feszültség tehát nő, a szereplők mind az igazukért harcolnak, a kezükben pedig nincsen más fegyver, mint személyes meggyőződésük és többé vagy kevésbé alátámasztott érveik. Ítélőképességük, reakcióik részletes emberi portrékat rajzolnak ki, az igazság megítélését azonban a nézőre hagyja a darab.

Hagyomány és innováció

Az előadás egyik legerősebb és leginnovatívabb eleme a Raluca Alexandrescu által tervezett díszlet – pontosabban nem is a díszlet, hanem a nézőtér maga. A színpadon mindössze egy hosszú asztal áll, mely körül helyet foglalnak a színészek, s amelyet faburkolatos esküdtszéki karzat vesz körbe minden oldalról. A közönség ezen foglal helyet, tehát nincs hagyományosan vett „függöny” vagy „kulisszák mögötti” tér. A negyedik falat szó szerint építi le a darab, a határ a néző és a szereplők között megszűnik. Ezáltal a nézőtér szerepe újraértelmeződik, az előadás esztétikájának része, a néző pedig passzív befogadóból afféle inspektor lesz: tanúvallomásokat hallgat és kénytelen ítéletet megfogalmazni az elhangzó vádakkal kapcsolatban. Ez az újszerű színházi struktúra jelentésképző funkciót ad a térnek.

A jelmezek, színek és az a néhány kellék azonban, amely színpadra kerül, megmarad az ötvenes évek Amerikájának stílusvilágánál, idézve az eredeti alkotás esztétikáját és az ’57-es változatot.

Harmónia és disszonancia 

Azok számára, akik ismerik a filmet, elkerülhetetlen, hogy összehasonlítási alapul használják azt, még akkor is, ha a film és színház teremtette retorikai-technikai és jelentésképző lehetőségek között számos különbség van. Az, hogy a színpadkép innovációi ellenére a film korabeli kontextusában hagyja a cselekményt, tovább erősíti ezt a párhuzamosságot. Ez pedig olyan elvárásokat támaszt mind a rendezés, mind a színészi munka és a nézőre gyakorolt hatás vonatkozásában, amelyeknek, érthető módon, az előadás nem tud megfelelni. Talán nem is kell megfelelnie, ám ezek az adaptációk önkéntelenül is összekapcsolódnak a nézőben, így az önálló alkotásként való értelmezés-értékelés szinte lehetetlen. De még ha tudatosan le is építjük a film támasztotta elvárásokat, akkor is érezni némi hiányosságot.

A darab cselekménye egy mondatban az is lehetne, hogy „tizenkét ember vitatkozik egy asztal körül”. Tehát az események nem tettben, sokkal inkább szavak, érvek, világnézetek síkján valósulnak meg. Ez a fajta konfliktus érzékeny nézőt és érzékeny színészi játékot igényel, hiszen a színjátszás itt az egész eseménysorozat alapja. A szilárd és egységes alap pedig elengedhetetlen.

A performanszok között azonban gyakran túlzott polifónia, diszharmónia érződik. Egyes karakterek színpadiasságra, nagy gesztusokra és indokolatlan hangosságra épülnek, másoknál jobban érvényesül a csendesebb, visszafogottabb játék. Egy olyan darab esetében, ahol a nézők négy oldalról, egészen közelről szemlélik a színészek arcát, a klasszikusan teátrális színjátszás hiteltelennek hat. A színpadi–nézőtéri innováció színészi–rendezői innováció szükségességét szüli. Egy ilyen immerzív tér olyan előadásmódot követel, amely testközelből is természetesnek hat.

Ez a színészek egy részének sikerül, mások azonban klasszikusabb stílusnál maradnak – az így keveredő színészi szólamok pedig olykor disszonánsak, inkább gyengítik, mint erősítik egymást.

Demokrácia kicsiben

Mindennek ellenére a darab olyan kérdéseket vet fel és kommunikál sikeresen, amely kárpótol a hiányosságokért, és a csíki közönség számára „kötelező” néznivalóvá kell, hogy váljon.

A mű egy halálra ítélt fiatal ügyének tárgyalása, amely során a felállított bizottság igyekszik érvelni az ártatlanság vagy bűnösség mellett. Ehhez mindenki más stratégiát választ, ezek pedig felfedik személyiségük, szocializációjuk, létfelfogásuk rétegeit. Racionális érvek, logikai levezetések, morális és érzelmi mélységek csapnak össze.

De az igazság sosem abszolút. A darab a valóság sokféleségével szembesít, azt közvetíti, hogy az individuum véleményének létjogosultsága van, még akkor is, ha ez vitát és nem tökéletes egyetértést jelent.

A modern demokrácia létrejötte az Egyesült Államok nagy ígérete és álma, amely újra és újra meginog, de minden korban akad olyan, aki vállalkozik annak újraértelmezésére, „megjavítására”. A 12 dühös ember illeszkedik ebbe a kontextusba: egyszerre kritizálja a fennálló rendszert, amely igyekszik formai kérdéssé egyszerűsíteni a döntési szituációkat, közben mégis azt sugallja, hogy van remény: a bizottság szembesül a döntés komolyságával, kész küzdeni a saját véleményéért, és ami a legfontosabb, kész küzdeni az igazságért. Tehát az egyén harcával végül összecseng a morális igazság, a vélemény melletti kiállás vagy annak megváltoztatása pedig nem gyengeség, hanem szükséges ahhoz, hogy tiszta döntés szülessen.

Az üzenet így a darab eredeti kontextusán túl az emberiség egészére és nemcsak a politikai, hanem az emberi kapcsolatok és emberi természet síkján is érvényes marad. Arra világít rá, hogy a konfliktuskerülés ugyanúgy nem vezet sehova, mint a fejetlen egymásnak ugrás. Nem azt kell megtanulnunk, hogy lesütött szemmel elfogadjuk mások véleményét, legyen szó személyes, társadalmi vagy politikai kérdésről, hanem azt, hogy képesek legyünk eszmét cserélni róla. Ez pedig nem csupán abból áll, hogy készek vagyunk érvelni, hanem még inkább abból, hogy készek vagyunk meghallani a másik érveit, és ha kell, megkérdőjelezni a sajátunkat. A kétely nem önfeladás, hanem az arra való elkötelezettség, hogy tanuljunk, fejlődjünk, jobb emberré váljunk.

Úgy gondolom, társadalmi-politikai jelenünkben az emberségesség csak ilyen mentalitással őrizhető meg. A széthúzás, a passzív-agresszív hallgatás tovább mélyíti a szakadékokat. De ha képesek vagyunk nyitottan közeledni, ha van bennünk akarat, hogy megértéssel és bizalommal forduljunk egymás felé, talán van esély, hogy megerősítsük nemcsak demokratikus intézményeinket, de kapcsolatainkat is, emberi, közösségi, társadalmi szinten.