Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A könyv előszavában ott rejtőzik egy kulcsmondat: „Erről a korszakról leginkább visszaemlékezések jelentek meg, naplófeljegyzés valószínűleg kevés maradt. (...) Csíkban, sőt egész Hargita megyében hasonló megjelenésről nincs tudomásunk.” A korszak a civil lakosság második világháborús, 1944. szeptemberi menekülése Csíkból Magyarországra, majd visszatérése Romániába, és beilleszkedése az újonnan kialakuló rendszerbe. A lényeg pedig: a visszaemlékezések nem azonos értékűek a naplóval. Akkor sem, ha a szerző önmaga írja le, és akkor sem, ha valaki oral history-ként rögzíti és azután jelenteti meg. Az eltelt idő, az emlékek felidézésének újabb társadalmi körülményei ugyanis akarva-akaratlan módosítanak az adott valóságon, ahogyan akkor az egyén érzékelte. A nem javított, nem módosított naplók viszont valóban az adott évek lenyomatai, hétköznapi történelem, az eseményeket átélő szemszögéből. A zsögödi Vorzsák Anna (1919–1979) naplója ezért is áll hozzám oly közel, hiszen a háború utolsó esztendejében, menekültcsalád gyermekeként, jómagam is ott születtem a Balaton mellett, és mindaz, amiről a szüleim beszéltek, bombázások, az oroszok bevonulása, a lányok elbújtatása padlásokon, boroshordókban, a menekültek és a helyiek viszonya, a hazatérés különböző igazolványok megszerzésével összekötött akadályai, a napokon át tartó vonatos visszaút, az újra megtalált, vagy nem úgy megtalált, ahogyan elhagyott otthon, mind-mind ott szerepelnek az akkor huszonöt esztendős lány feljegyzéseiben. Ráadásul pedig ott sorakozik rengeteg zsögödi és csíkszeredai név, akiket itthon én már természetesen kamaszként ismertem meg, földművesek, tisztviselők, ügyvédek, tanárok, városi elöljárók, zenészek, de ott és akkor még nem voltak mások, mint katonák, hadifoglyok, tisztek, a mindennapok gondjaival küszködő menekültek. Vagy – amint olykor ma is megtörténik – székely biodíszletek, ha éppen nótázni, táncolni kell, netán elmerülni az erdélyi romantikában. És még egyetlen magyarázat a dedikációra: a könyvet Vorzsák Anna lányától kaptam, akivel a romániai rendszerváltás utáni évek lelkes hangulatában együtt eremdéeszkedtünk. Persze, én sem azelőtt, sem azután nem voltam igazi főnök, másokkal együtt keresgéltük, hogy merre van az arra, néha megtaláltuk, néha meg nem. De Annamária titkárnősködése biztos támpontot jelentett valamennyiünk számára. (Csíki Műemlékvédő Egyesület, Csíkszereda, 2010. A naplófeljegyzéseket sajtó alá rendezte, jegyzetekkel ellátta és a fotókat válogatta: Daczó Katalin és Ferencz Réka. Borító: Weisz Tibor)

Székedi Ferenc