A főként nagyböjtben i­mád­ko­zott keresztúti áj­ta­tos­ság története szorosan összefonódik a jeruzsálemi zarándoklatok hagyományával és a ferences lelkiséggel. Gyökerei az első keresztény századokig nyúlnak vissza. A hívek már korán felkeresték Jeruzsálemben a Jézus szenvedéséhez kapcsolódó helyeket. A 4. századtól – miután a kereszténység szabad vallásgyakorlattá vált a Nagy Konstantin uralkodása idején – egyre szervezettebbé váltak ezek a zarándoklatok. A hagyomány szerint Jézus útját járták végig a praetóriumtól a Golgotáig. Ebből alakult ki a Via Dolorosa, vagyis a Fájdalmak útja, amely ma is Jeruzsálem egyik legismertebb zarándokútja.

A 13–14. századtól a ferences rend kapott meghatározó szerepet a Szentföld gondozásában. Amikor a szentföldi zarándoklat a politikai viszonyok miatt nehezebbé vált, a ferencesek Európában is igyekeztek „megjeleníteni” a jeruzsálemi szent helyeket. 
– Assisi Szent Ferenc volt az, aki különösen hangsúlyosan kezdte átelmélkedni Jézus szenvedésének eseményeit. Ferenc szerette „látni” az eseményeket, ahogyan ő fogalmazott: testi szemeivel akarta szemlélni, miként szenvedett értünk szeretetből az Úr Jézus. Az évszázadok során ebből a szemlélődő lelkületből alakultak ki fokozatosan a keresztút stációi. A kiindulópont tehát az a vágy volt, hogy a hívő ember közelebb kerüljön Jézus szenvedésének titkához – mondta lapunknak Albert Leander ferences szerzetes, csíksomlyói házfőnök.
A 15–17. században kezdtek elterjedni a templomok falán elhelyezett stációképek, hogy azok is „végigjárhassák” Jézus szenvedésének útját, akik nem tudtak eljutni a Szentföldre. A keresztút így vált lelki zarándoklattá.
A stációk száma kezdetben nem volt egységes. Helyenként 7, 12 vagy több állomást is tartottak. A ma ismert 14 stáció rendje a 18. századra rögzült, és a 18–19. században vált általánossá a katolikus templomokban. A keresztúti ájtatosság hivatalos egyházi jóváhagyása és szabályozása is ebben az időszakban történt. Különösen a nagyböjti időszakban vált hangsúlyossá. A pénteki nap – Jézus halálának emléknapja – hagyományosan a keresztúti ájtatosság ideje lett. Sok helyen szabadtéri kálváriák is épültek: domboldalakon, temetők mellett, falvak határában.
A 19–20. században a keresztút a népi vallásosság egyik legfontosabb formájává vált, amely egyszerre közösségi és személyes imádság. A 20. század második felétől új keresztúti szövegeket írtak: ifjúsági, családos, elmélkedő változatok. Egyes helyeken élő passiójáték formájában is megjelenik.
Albert Leandert arról is kérdeztük, hogy a mai ember számára miként válhat élővé a keresztút. 
– Egy ismerősöm mindig úgy imádkozza a keresztutat, hogy a mindennapi gondjait és nehézségeit is belefoglalja az imádságba. Azt mondja, a stációk végigjárása közben így mindig meg tud nyugodni, mert saját életének terheit is Krisztus elé viszi. Valójában a keresztút minden keresztény ember útja is. A keresztény élet maga is egy út, amelyben vannak nehézségek, keresztek, botlások és elesések. Ugyanakkor ott van az öröm is: a Jóisten mindig velünk van, és segít bennünket. Számomra a keresztút azt jelenti, hogy elindulok Jézussal, és vele együtt szeretném járni az életem útját – tette hozzá a ferences szerzetes. Megjegyezte: a keresztút ma is élő hagyomány: nem csupán Jézus szenvedésének felidézése, hanem annak felismerése, hogy az ember saját keresztjeit is Krisztussal együtt hordozza.