– Nekem a kötődésem Varságról vezet Oroszhegyre – mondja, és máris hosszú évtizedeket ugrunk vissza az időben. Családja azok közé tartozott, akik annak idején Oroszhegyről felköltöztek

Varságra, ahol erdő, kaszáló, munka és megélhetés volt. Nagyapja is ott telepedett le, részt vett a közösség építésében, földet adományozott az iskola számára, hogy a gyerekeknek legyen hol tanulniuk. Kálmán maga is ott végezte az első osztályokat, és ma is pontosan emlékszik tanítóira, az iskola hangulatára, a régi falusi életre. Gyermekkorában gyakran jártak Oroszhegyre búcsúkra, rokonlátogatásra. Akkor még természetes volt, hogy a családok így tartják egymással a kapcsolatot. Az utak talán rosszabbak voltak, mint ma, de az emberek közelebb álltak egymáshoz.

Egy ház, amely hazavárta

A sors különös fordulata, hogy éppen ezek a régi kapcsolatok vezették vissza Oroszhegyre. Az évek során egyre gyakrabban látogatott haza Ausztráliából, és rendszerint egy helyi házban szállt meg. A tulajdonos, Tóth Imre egyszer csak azt mondta neki: „Te többet laktál itt, mint én.” Végül négy évvel ezelőtt megvásárolta a házat, amely ma már újra élettel telik meg.

A régi, 1943-ban épült ház sok munkát adott. Padlót kellett cserélni, szigetelni, korszerűsíteni a fürdőszobát, a szobákat. most pedig éppen a tetőt javítják. Az épület egy korszak tanúja, és ő szeretné megőrizni azt a hangulatot, amelyet a régi gazdák hagytak rá.

Az udvaron állva a múlt is megelevenedik. Nagyapjáról beszél, aki Amerikában dolgozott, majd hazatérve vállalkozást indított. Erdőket vásárolt, kéregfeldolgozó gépeket működtetett, embereket foglalkoztatott. Aztán jött az államosítás, és egyik napról a másikra mindent elveszített. A család történetében ott vannak a székely sors jól ismert fordulatai: a kemény munka, a gyarapodás, majd az újrakezdés.

A világ másik végén

Amikor szóba kerül Ausztrália, a házigazda hangja ugyanolyan lelkes marad. Melbourne számára már régóta nem egzotikus földrajzi fogalom, hanem otthon. 1987-ben indult el a nagy útra, Jugoszlávián keresztül. Nem volt könnyű kezdet.

– Dolgozni kellett – mondja egyszerűen.

Szerszámkészítőként helyezkedett el. Öntödék számára készítettek speciális berendezéseket, amelyek a fémolvasztásban játszottak szerepet. A túlóra mindennapos volt. Miközben mások háromszáz dollárt vittek haza, ő sokszor ezret keresett. Nem azért, mert szerencsésebb volt, hanem mert többet dolgozott. Felesége is kivette a részét a család építéséből: egy autóipari üzemben helyezkedett el, ahol műszerfalakat és egyéb műanyag alkatrészeket gyártottak.

A munka azonban nem ért véget a gyárkapunál. Esténként takarítást vállaltak, hétvégeken pluszmunkát kerestek. Négy-öt éven keresztül szinte csak dolgoztak.

– Este tizenegy órakor értünk haza sokszor – meséli. – De tudtuk, hogy miért csináljuk.

A kitartás meghozta gyümölcsét. Házat vásároltak, majd a fiukkal közösen új terveket készítettek. A régi épület helyére három lakás épült: egy a fiuknak, egy a lányuknak, egy pedig nekik. Mára minden tehermentes, minden ki van fizetve – mesélik elégedetten.

Magyar szív Melbourne-ben

A siker azonban nemcsak az anyagi biztonságban mérhető. Bálint Kálmán neve ma már összeforrt az ausztráliai magyar közösségi élettel.

Tizenhat éve vezeti az Ausztráliai Magyar Erdélyi Szövetséget, és büszke arra, hogy első erdélyiként töltheti be ezt a tisztséget.
Melbourne-ben működik az egyik legjelentősebb magyar központ a kontinensen. Hatalmas épület, nagyteremmel, kisebb rendezvényhelyiségekkel, cserkészcsapatokkal, néptánccsoportokkal. A magyar szó nemcsak ünnepeken hangzik el, hanem a hétköznapok része is.

Feleségével, Rózsikával tizennégy éven keresztül működtették a Korona Csárdát, amely a magyar ételek mellett közösségi estek, rendezvények és találkozások helyszíne volt. Magyar politikusok, művészek, közéleti személyiségek fordultak meg náluk. Emellett fesztiválokat szerveztek, kiállításokat rendeztek, és igyekeztek átadni a következő generációknak azt az örökséget, amelyet magukkal vittek Erdélyből.

– A székely ember ragaszkodik a nyelvéhez – mondja.
Ennek bizonyítéka a saját családja is. Gyermekei tökéletesen beszélnek magyarul. A lányuk ma Budapesten él és a média világában dolgozik, fiuk pedig Ausztráliában építette fel életét. Bár a család három ország között oszlik meg, a magyar szó mindenütt természetes.

Fecskék két kontinens között

Nyugdíjas éveikben új életformát választottak. Az év egyik felét Ausztráliában, a másikat Székelyföldön, Oroszhegyen töltik.
Szeptemberben visszamennek Melbourne-be, ahol akkor kezdődik a tavasz. Tavasszal pedig ismét útra kelnek Oroszhegy felé. Az út közel negyvenórás, az időeltolódás megviseli őket, de a vágy, hogy itthon legyenek, erősebb minden fáradtságnál.

Oroszhegyen ma már mindenki ismeri őket. A helyiek családtagként fogadják, a gyerekek énekkel köszöntik, amikor Böjte Csaba gyermekotthonába látogat. A faluban sokan úgy tekintenek rá, mint aki ugyan messzire került, de soha nem szakadt el igazán.

Amikor arról kérdezem, hogy egyszer végleg hazaköltöznek-e, hosszabban elgondolkodik.

– Ezt még nem tudjuk – mondja végül. – Amíg az egészségünk engedi, addig próbáljuk ezt a kétlaki életet.

A válaszban ott van egy egész nemzedék dilemmája. Azoké, akik elmentek, de soha nem felejtettek. Akik új hazát építettek maguknak, de a régit sem engedték el. Bálint Kálmánék története nemcsak egy sikeres kivándorló története, sokkal inkább annak bizonyítéka, hogy a haza néha nem egyetlen helyet jelent. Lehet egyszerre Melbourne és Oroszhegy, lehet egy régi családi ház, egy magyar fesztivál Ausztráliában vagy egy székely szó, amely negyven év után sem kopik ki az ember nyelvéből. És amíg vannak emberek, akik ilyen szeretettel őrzik a gyökerei­ket, addig a távolság sem tudja elszakítani őket attól a földtől, ahonnan elindultak.