A Törtfehér egy kará­csonyi vacsorára in­vitálja a közönséget, amelyen egy család három generációja képviselteti magát: a nagyszülők (Dálnoky Csilla és Nagy Gellért), a szülők (Márdirosz Ágnes és Vass Csaba), valamint az önállósodni próbáló huszonéves „gyerek” (Borsos Tamás) és a család által még kevésbé ismert ba­rátnője (Tatár Zsuzsa), ki­egészülve az apa húgával (Fekete Bernadetta).

Az ünnepi asztalnál

Először a görcsösen készülődő anyát ismerjük meg, aki félig kényszerből, félig bizonyítási vágyból mindent egyedül pró­bál kézben tartani. Ideges futkosása közepette érkeznek meg sorra a rokonok: a sógornője, a szülei – a meg­beszéltnél korábban, hogy bár senki nem kérte, ők is ki­vehessék részüket az elő­készületekből. Mire az apa, a házigazda is megjelenik, a hangulat már adott: minden­ki mindenben segíteni akar, csak­hogy, szokás szerint, min­denkinek egészen más el­kép­zelése van arról, minek hogy kellene lennie. Milyen színű legyen a fa, hova tegyük a dédi díszét és a régi családi fotót, ihat-e tati egy korty erőset, hogyhogy nem hozott senki csillagszórót – és így tovább. 
Majd megjelennek a „fia­talok”. A huszonéves fiú már belépéskor azt tervezgeti, ho­gyan nem fogják a családdal tölteni a következő karácsonyt, barátnője feszengve készül az idősebb generációkkal való  jópofizásra.
Ahogy egyesül a család, az este egyre hangosabbá válik. A vacsora alatt mindenkitől elhangzik valamilyen be­is­me­rés, egymás előtt fel nem vállalt tervek, titkok és traumák törnek a felszínre egyesével. Három generáció na­gyon kü­­lönböző, de va­la­miképpen mé­­g­is sok­­ban meg­­egyező való­­sá­ga találkozik és pró­bál megférni egy­más mellett né­hány órára.

Játék a térrel

A karácsonyi vacsora helyszíne a „középső” generáció, az anya és apa lakása, olyan környe­zet, amely már hangulatában is elő­idézi a min­denkori ka­­rá­csonyi össze­jö-
­ve­te­leket. Az al­kotói csapat ezt az egy­szerű, lakásszerű dísz­letet gondolja to­vább. A színpadot és nézőteret eggyé ala­kítják: a közönségnek fenn­­tartott ülő­alkalmatosságok – nappaliba illő kanapék és fotelek – nem egy irányba fordítva, ha­nem összevissza, egymással szem­­ben, egymásnak háttal he­­­-
lyez­kednek el a teremben. A szí­­né­szek a bútorok és a nézők között mozognak játék közben, olykor leülve, maguk is a néző pozíciójába helyezkedve, más­kor ki-kibeszélve, megszólítva valakit. Az előadás nem in­teraktív, nem kíván a nézőtől valódi részvételt, ugyanakkor megköveteli, hogy időnként nyúj­tózkodva, hátra fordulva vagy székét mozgatva kövesse a hol itt, hol ott történő ese­ményeket.
A színészekhez való fi­zikai közelség nem zavart vagy idegenkedést, hanem köz­-
vet­lenséget, különös ott­ho­nos­ságot teremt. Ezt erő­síti az előadás prológusa. A szí­nészek a közönséghez in­tézett köszöntőben fo­kozatosan ve­zetnek át a va­lóság síkjából a fiktív világba. Bár külső szem­lélők maradunk, mintha a saját rokonaink disputáját lát­nánk kibontakozni a mi ka­rácsonyi vacsoránk alatt. Nem vagyunk közvetlenül benne, valahogy mégis részt vállalunk belőle, érezzük, átéljük, szinte ta­pintjuk a feszültségeket. Ez az immerzivitás egyszerre szol­gálja a néző azonosulását a drámai helyzetekkel és te­szi fel a metafikciós kérdést: mikor kezdődik az előadás? Hol van a határ a fikció és valóság között?

Egyén és család

Ez a közvetlenné váló való­ságtapasztalás intimmé te­szi és mégis univerzális kérdésként tálalja a ge­ne­rációk harcára, a családi minták továbbadásá­ra-meg­­törésére való reflexiót. A ka­rakterek viselkedése és hát­tere attól lesz kerek, hogy nem egyesével, egyénenként ismerjük meg őket, hanem egy család egymástól el nem választható komponensei­ként. Az anya megfelelési szándéka a Nagyi attitűdjével való szem­besülés által válik érthetővé, és hasonlóképpen, a lázongás fia részéről ezek­nek a mintáknak igyek­szik ellentartani. A darab tehát jól illusztrálja, hogy az emberi psziché csak mint egy generációs láncreakció ért­­hető meg: a személyiség akarva-akaratlanul is válasz az elődök személyiségére – és ez a füzér ősi gyökerekhez nyúlik vissza.  Így a darabban senki sem önmagában, ha­nem egymáson ke­resztül, egymást tük­rözve nyil­vánul meg.
Ezzel együtt azon­ban a karakterek se­­­matikusak: ka­­punk kontrollmá­ni­ás anyát, egy még kontroll­mániásabb na­gyit, „daddyjoke”-okat pufog­­­tató, az anyó­sát csi­kor­­gó foggal üd­­vözlő fér­­jet, hebe­­hurgya ta­­tit és egy amolyan „feke­te bárányt” a nagyné­ni sze­mé­lyében. A tör­té­net nem vál­­lal­kozik rá, hogy iga­zán kom­­plex sze­­rep­­lőket állít­­son a kö­zönség elé: a min­­­denki által át­élhető keretek kö­­zött marad. Ez a biztonsá­gi „seké­lyes­ben maradás” a da­rab egyik hiányossága. Bár felfedezzük az örökölt minták és traumák lenyomatait, nem látunk igazán a mélyükre.
Ugyanakkor a sztereotip ka­­rakterek és a helyzetek is­merőssége által a néző újra és újra aha élményt él át, a saját karácsonyi emlékeit csa­tornázva be. A szereplők és a történet által reflektál a maga családjában lejátszódó hatalmi harcokra, de közös vonásokat, ismétlődő viselkedésmintákat is felfedezhet.
Ezek a közös vonások közös múltban gyökereznek, és közös örökséget, közös jövőképet vetítenek előre – főként a fiatal generáció, a fiú képében.
Az előadás elején el­hangzik, hogy a darab, ép­pen emiatt, elsősorban az ő története. A kollektív élmény és a kol­lek­tív sors azonban sokkal inkább csa­ládtörténetté alakítja a drá­mát, a fiatal fiú karaktere nem válik hangsúlyosabbá a többiekénél. Sokkal inkább ki­emelhető sze­replő az anya, aki egyszerre küzd az önmagának és szü­leinek va­ló megfelelés és a fiától való elszakadás súlyával. A többi­ekkel ellentétben az ő lel­ki életét elődei és utóda egy­szerre tükrözi vissza, így a legkerekebb kép róla alakul ki.

Árkok és hidak

Bár a generációs szakadé­kok átívelése szimboliku­san meg­­­történik: tatit, a csa­lád leg­öre­­gebb tagját Nagy Gellért, a tár­sulat legfiatalabb tagja ala­kítja humoros és szerethető hi­telességgel, a történet szintjén nem kerül sor hasonlóan ered­ményes árokbetemetésre.
Idealizált „happy-end” he­lyett a végkifejlet inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy kellő türelemmel és nyitottsággal for­duljunk családtagjaink felé. Min­dig lesznek feloldhatatlan kü­lönbségek, ám sokkal több a közös érték, amelyet óvni ér­demes.
Visszafogott, egyszerű üze­net ez – és éppen ettől mű­kö­dik. A darab legerősebb pont­­jai azok, amelyek az is­merős családi hétköznapokat idézik: ezerszer végighallgatott kom­munizmusbéli anekdoták, kiló­­számra (kéretlenül) hozott böff és bejgli, kedvesnek szánt, de sértőnek bizonyuló aján­dékok. Nagyon tipikus, nagyon „a miénk”. Ezek az apró gesz­tusok teszik a Törtfehér című előadást, hiányosságai ellenére is, igazán humoros, átélhető és mindenekelőtt em­beri él­ménnyé.