A globális felmelegedés hatásaira tekintettel egyre többen kacérkodnak a diófaültetéssel e hűvösebb térségekben is – mondhatni egyfajta diófaültetési divat van kibontakozóban –, a tapasztalatok azonban arra intenek, hogy a természettel nem érdemes szembemenni. Bár a diófa továbbra is fontos kulturális érték marad térségünkben is, gazdasági szempontból kockázatos növény, amely nagyüzemi termesztésre aligha lesz alkalmas – ugyanakkor megfelelő istápolással, szoliter faként helye lehet a porták udvarán. Gondozása valóban kemény dió, de ha türelmesek és kitartóak vagyunk, néhány alapszabály betartásával formás fát nevelhetünk, amelyről unokáink csemegézhetnek majd, elismerve, hogy aki fát ültetett, nem élt hiába.

Házunk előtt vén diófa

Talán nem meglepetés az újságolvasónak, hogy diófaültetvényt látni Udvarhelyszékre kellett átruccannunk Csíkszeredából. Már a kora reggeli órákban úton voltunk Farkaslakára, ahol János Ferdinánd kertészmérnök közel egyhektáros dió­ültetvénye várt a község határában. A szakembert, aki a csíkmadarasi Garden Proiect Kft. tulajdonosa, a diófa ültetésével, nevelésével kapcsolatos tudnivalókról faggattuk, arra keresve a választ, hogy van-e létjogosultsága a diótermesztésnek tájainkon.
„Ritka, mint a csíki dió” – állapítottuk meg már a beszélgetésünk legelején, a ritka, mint a fehér holló közmondásunk után szabadon, mert ahol fél év a tél, fél év a nyár, ott a diófa nevelését is a környezeti viszonyok ismeretében kell végezni, ezért nem is akad minden portán „vén diófa” alatti árnyék Csíkszéken. Ha akad is egy-egy terebélyesebb fa, az is jól megtermett bokorra emlékeztet inkább, aminek oka a rendszeres tavaszi visszafagyás. Mert tudni kell, hogy a fiatal diófák főhajtásai a kora tavaszi fagyok hatására gyakran elfagynak. Amikor ez megtörténik, a fa nem pusztul el, hanem több oldalhajtással próbálja pótolni a kiesést. Ez a természetes „védekezés” azonban azt eredményezi, hogy a fa bokros formát vesz fel, és sosem alakul ki az a jellegzetes, magas törzsű, szép koronájú diófa, amelyet a kedvezőbb éghajlatú vidékeken megszokhattunk.

A természet diktálja a szabályokat

A beszélgetésünk során a szakember többször is hangsúlyozta, hogy a diótermesztés egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a természet törvényeivel nem lehet szembemenni. Ma is érvényes és helytálló az a népi megfigyelés, miszerint ahol a szőlő megterem, ott a dió is megél. Hargita megyében azonban a Csíki- és a Gyergyói-medence nem a szőlőtermesztésről híres, így nem meglepő, hogy ezeken a vidékeken a diófával is nehezen boldogulnak.
Az utóbbi évek enyhébb telei sokakat arra ösztönöztek, hogy mégis megpróbálkozzanak a diófaültetéssel, ám a valóság gyakran kijózanító volt. Sűrűn megtörtént, hogy többszöri próbálkozással lehetett csak elérni egy-egy elültetett diófacsemete megmaradását. Bár időnként enyhébb telek követik egymást, egy hirtelen visszatérő hidegebb időszak gyorsan szertefoszlatja a diófába vetett reményeket. Tájain­kon gyakori jelenség, hogy a virágba borult gyümölcsösöket is egy késő tavaszi fagy egyetlen éjszaka alatt megsemmisíti. Még a fagytűrőbb körteültetvényekben is előfordul, hogy az egyik év bőséges termést hoz, a következőben viszont teljes kieséssel kell számolni. A dió pedig különösen érzékeny, tavasszal a megindult hajtásai már egy gyengébb lehűléstől, akár 0 Celsius-fok körül is elhalnak, nemhogy egy erősebb fagyra. Nem véletlen tehát, hogy Hargita megyében a diótelepítések – például a Kászonokban – nem hozták meg a várt eredményt: a befektetett munka meg az anyagi ráfordítás sok esetben nem térült meg.

Egy hektár, fél évszázad és a medve

János Ferdinánd szerint a far­kaslaki dióültetvény története jól mutatja, milyen óvatossággal közelítettek a dióhoz már évtizedekkel ezelőtt is. A község határában az 1970-es években telepített gyümölcsösben – amely több száz hektáron terült el – mindössze egy hektárt szántak dióra. Ez önmagában is jelzi, hogy a szakemberek már akkor is kísérleti jelleggel tekintettek erre a kultúrára.
Az azóta eltelt idő nem cáfolta ezt az óvatosságot. Egy kifejlett diófa átlagosan mintegy 50 kilogramm termést ad, kedvező körülmények között ugyan elérheti a 100–150 kilogrammot is, de ezek az évek ritkák. A terméshozam erősen ingadozó, és sokszor csak három-négy évente beszélhetünk igazán értékelhető termésről.
A hozamot számos tényező befolyásolja: a tavaszi fagy, a csapadékhiány, valamint a gondozás minősége. Az utóbbi években ráadásul új kihívással is szembesültek: a medvék is felfedezték a diót, és egyre gyakrabban dézsmálják a termést.

A nyár a metszés ideje

Megtudtuk: a diófa gondozása nem ér véget az ültetéssel – sőt, valójában ott kezdődik. Különösen a hűvösebb térségekben elengedhetetlen a tudatos nevelés, aminek egyik legfontosabb eleme a nyári metszés. Ennek logikája egyszerű, mégis sokan elhanyagolják. A diófa hajtásai kezdetben laza szövetűek, belül szivacsos, üreges szerkezetűek, ezért sokkal érzékenyebbek a mínuszokra. Amíg ezek a hajtások nem erősödnek meg és nem fásodnak be kellőképpen, könnyen visszafagynak, majd a meginduló hajtások bokros formát adnak a fának, tehát ha nem avatkozunk be szakszerűen, akkor nem alakul ki egy erős, központi törzs, és rendezetlen szerkezetű marad a növényünk. A metszés helyes eljárása ilyenkor az, hogy a megjelenő hajtások közül kiválasztjuk a legerősebbet – az úgynevezett vezérhajtást –, és a többit fokozatosan eltávolítjuk. Ezt pedig nem egyszeri beavatkozással, hanem a nyár folyamán, több lépésben érdemes elvégezni.
A cél az, hogy ez az egyetlen hajtás, vagyis a vezérhajtás, amit meghagyunk, megerősödjön, „befásodjon”, és a következő télen már ellenállóbb legyen a faggyal szemben. Ha ezt a folyamatot évről évre következetesen végigvisszük, idővel kialakulhat egy szép, egyenes törzsű fa. Ha viszont elmarad a metszés, a diófa örökre bokros marad, és sem esztétikai, sem termesztési szempontból nem fog fejlődni megfelelően, nem hozza majd a kívánt formát.

Diófának hol a helye?

A diófa ültetésének helye legalább annyira fontos, mint a gondozása – hívta fel a figyelmet János Ferdinánd. Elmagyarázta: sokan hajlamosak a ház közelébe telepíteni, mert árnyékot adó, impozáns fát szeretnének az ingatlan közvetlen közelébe. Ez azonban hosszú távon több problémát is okozhat.
A diófa nagyra nő, kedvező körülmények között akár 20–30 méteres magasságot is elérhet. Koronája széles, árnyéka kiterjedt, így könnyen beárnyékolhatja a házat vagy a kert más részeit. Gyökerei az épület alapzatában, falaiban kárt okozhatnak, emellett levelei rendszeresen eltömíthetik az ereszcsatornát, ami ugyancsak problémás lehet.
Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a diófa alatt szinte semmi nem marad meg. A leveleiben található juglon nevű anyag természetes gyomirtóként működik, így a fű és más növények fejlődése erősen korlátozott. Ezért a szakember azt javasolja, hogy a diófát az udvar egy távolabbi, kevésbé használt részébe ültessük, ahol nem zavarja a mindennapi életet, ugyanakkor elegendő tér áll rendelkezésére a fejlődéshez.

Divat dió, kemény dió

A klímaváltozás kétségtelenül új helyzetet teremtett. Az enyhébb telek és hosszabb vegetációs időszak sokakat arra ösztönöz, hogy belevágjanak és kihasználják a diótermesztés reménykeltő lehetőségeit. A tapasztalatok azonban óvatosságra intenek. A melegebb évek mellett továbbra is jelen vannak a szélsőségek, különösen a késő tavaszi fagyok, amelyek egyetlen éjszaka alatt tönkretehetik az egész évi termést. Néhány kedvező év nem elegendő ahhoz, hogy hosszú távú következtetéseket vonjunk le.
A diófa tehát egyelőre megmarad annak, ami mindig is volt ezen a vidéken: a porták dísze, a hagyomány része, egyfajta „szeretetfa”. Nem a megélhetést jelenti, hanem egy értéket, a kultúrát, amelyet továbbadunk.
És bár Csíkban, sőt az egész megyében a diófa valóban kemény dió, aki türelemmel és kitartással neveli, nemcsak árnyékot kap cserébe, hanem múltat és jövőt összekötő értéket is. Nem véletlenül mondják: a diófát az unokáinknak ültetjük – és míg ezt az emberöltőnyi időt nem lehet dióhéjba sűríteni, csonthéjas termése mégis maradandó kincset rejt.