Térjünk vissza az ut­ca kö­zepére, amely nevét első szent ki­rályunkról, Szent Istvánról kapta, majd később József Attila költőről nevezték el. Ahol az emelkedő kezdődik, régen egy láncos, kézzel hajt­ható, csipkés mintázatú öntött közkút állt – mára ezeknek nyoma sincs.
A városközponttól csu­pán egy hajításnyira vagyunk, még­­­is jellegzetes erdélyi han­gu­lat fogad. A domb alján álló polgári ház egyszerű, világos vakolatú homlokzata, a nyílások köré húzott dí­szítésekkel, finoman mesél a múltról. A cseréptetős épü­let kissé magasabban fek­szik az utcaszinthez ké­pest; egyik oldalán buja borostyán kúszik fel egészen a tetőig, romantikus, régi hangulatot árasztva. A kapun a 26-os házszám látható.
Érkezik is a gazda, Kalamár György, a sepsiszentgyörgyi színház egykori színművésze, aki jól megérdemelt nyugdí­jasként édes kettesben él szíve választottjával. Miközben a fő­lépcső felé lépegetünk, csi­títja a ház őrzőjét, hogy hagy­jon fel az ugatással.

A lépcső őrzői

A lakás az emeleten van, hosszú lépcsősor vezet fel a tornácra. Kétoldalt ková­csoltvas korlát díszíti a fel­járót, kezdeténél pedig két kő­ből faragott lény figyel: félig oroszlánok, félig mitikus teremtmények. Arcukban va­lami emberi is megbújik, lá­baik karmokban végződnek. A patina, a moha és az idő nyoma különös tekintélyt ad nekik.
A pillérek tetején apró dísztárgyak, zöld növények, mécsesek állnak – a házigazda gondoskodása minden rész­leten érződik. Fent, az eme­leten hosszú erkély fut vé­gig. Kerámiadíszek, figurák és egy paprikát ábrázoló falidísz is megragadja a te­kintetet.

A régi, fából készült ablakok elárulják: ez a ház egykor több lakót is szolgált. Alul pince, garázs, feljebb tágas terasz. Ott már vár rám a ház asszonya, Simó Júlia, aki a beüvegezett verandán kedves mosollyal fogad.

Kúriából polgári házba

Illyefalván éltek, a központban álló Séra-kúriában, ahol a Rustica márkanevű vállal­kozásban Júlia országos si­kereket ért el, egymást érték a díjazások. A szülők halála után azonban úgy döntöttek, hogy Székelyudvarhelyre költöznek, maguk mögött hagyva azt a települést, ahol Júlia munkáját annyi elismerés koronázta.

A házról és a családról

Tőle tudom meg, hogy az ud­varhelyi házat 1970-ben vá­sárolták meg a szülei. Édes­apja, a lengyelfalvi származású Simó Béla tizenhét éves ko­rában került a frontra, majd orosz fogságba. Hazatérése után leérettségizett, be­irat­ko­zott a kolozsvári egyetemre, és a Helyi Ipari Vállalatnál he­lyezkedett el. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével.
Az édesanyjáék öten vol­tak testvérek. Rugonfalvi Ne­mes Júlia a negyvenes évek­ben Budapesten gyors- és gép­írást tanult, de nem sze­rette a nagyváros zaját, így haza­költözött a szülőföldre. Házasságuk után ebben a házban kezdték közös éle­tüket. Két gyermekkel áldotta meg a teremtő. Júliának van egy fiútestvére, Béla, aki Kanadába disszidált, ott el­ismert szobrászművész.
A ház gazdája székely­ke­resztúri volt, eredetileg bér­házként működtette az épü­letet: három család lakott benne. Fundamentuma kőből készült, maga a ház két rész­ből áll. A szülők előbb az első részt vásárolták meg, majd később Júlia és György – amikor adódott a kedvező alkalom – a hátsó épületrészt is megvették.

Utcakép

A gubacskövekkel kirakott ut­cában gyakorlatilag nem volt forgalom. Télen a város ked­venc szánkózóhelyévé vált, min­den nap gyermekzsivajtól volt hangos. Tehetős ipa­ros emberek lakták ezt a vá­rosközponthoz közeli, mé­gis félreeső kis utcát. A Simó család tőszomszédja a híres tímármester, a népszerű mű­kedvelő Kökössy László volt. Júliáék háza egy a sok közül, ahol az emeleten öt szoba, konyha és fürdőszoba kapott helyet.

Léleksimogató

Egy beüvegezett sarokrészben beszélgetünk, amikor a ház asszonya időutazásra invitál. A mellettünk lévő három szoba az ősök iránti tiszteletet és a népek közti barátságot hirdeti. Júlia csoda szép, a ládafiából előkerült, általa készített népi ruhadarabjai egyszerűen fel­emelik az ember lelkét.
Az első szobában Kossuth Lajos portréja tekint le ránk a falról. A bútorzatot a szülőktől örökölték – nem dobtak ki semmit, itt minden emléknek helye van.

– Amikor ide belépek, min­dig az őseim, a szeretteim jutnak eszembe

– mondja Júlia.
György egyik ágon az ör­ményekhez kapcsolódik, a má­sodik szobában az ör­mény népviselet Júlia által el­­ké­szített, szép darabjait lát­hat­juk. Minden egyes ru­hának külön története van. A Ka­la­már család emlékei is itt kaptak helyet.

A harmadik szoba Erdély sokszínűségét vetíti elénk, az itt élő nemzetiségek gazdag népművészeti hagyatékát mu­­tatja be. A házi múzeum ötlete a maguk és a baráti körük szórakoztatására született – és bevált. Júliáék nem ma­­gá­nyosak: szeretik, ha unokák, barátok érkeznek a „birodalomba”. Legutóbb a disznó­­vágáskor volt telt ház.

– Nyáron különösen szép, amikor a virágok bir­tokba veszik az udvart, és ké­nyez­tetik az ember szemét

– mondja a gazda.
Amikor megkérdezem, mi­ért ez az erős ragaszkodás a múlthoz, Júlia mosolyogva válaszol: „A múltat kell nézni, ha a jövőt látni akarjuk.”