– Mikor és milyen belső indíttatásból fordult a ke­rámia felé? Volt-e olyan pont az életében, amikor vilá­gossá vált, hogy ez nemcsak szakma, hanem nyelv is lesz az ön számára?

– Ez nem egyetlen pillanat volt, inkább egy lassú fel­ismerés. Eleinte a kerámia szá­momra is elsősorban szak­mát, mesterséget és meg­élhetést je­lentett. Az idő múlásával vált vilá­gossá, hogy talán ennél többet is elbír. Rájöttem, hogy a kerámiakészítéssel nemcsak tárgyakat hozok létre, hanem különféle hely­zeteket is teremtek. Kap­csolatot kéz és anyag között, használat és gondolat, lát­vány és gondolat között. Innentől kezdtem nyelvként tekinteni rá. Nem egyetlen, jól körülírható nyelvként, hanem inkább egy színes megszólalásformaként. Van, hogy a kerámia pusztán a csendes jelenlétével beszél, máskor viszont tudatosan hord­oz konkrét hozzárendelt gondolatokat, idézeteket, üze­­neteket. A célom mind­két esetben ugyanaz, hogy lét­re­jöjjön egy finom, sze­mélyes kapcsolat tárgy és ember, tárgy és gondolat között. 

– Mun­káiban gyak­ran jelenik meg a termé­szet és a költészet mint ki­indulópont. Mit jelent az ön számára a természet, és mit a költészet: inspirációt, viszonyítási pon­tot?

– Számomra a versolva­sás mindennapos tevékenység, egy kapaszkodó, ami mindig megemel, egy magasabb és összetettebb létérzés esz­köze. Fantasztikus, hogy a költészet képes nevet adni mindannak, amit kívül látsz vagy belül érzel, de sehogy nem tudod szavakba önteni. A sok versolvasás után egyszer csak beugrott, hogy akár be is építhetném ezeket a sorokat a munkámba. Főleg azt a fajta költészetet, amelyik ugyanúgy a természetből merít: Nemes Nagy Ágnes, Kányádi Sándor vagy Áprily Lajos líráját, de nemcsak az övéiket. És talán nem tévedek, ha azt hiszem, hogy valamiféle párhuzam is létezik, hiszen ezeket a verseket is a szemlélő és a táj viszonya hívta életre.

Szóval, amikor vers­rész­le­tek kerülnek egy használati tárgyra, elsősorban nem dí­szítésként tekintek rájuk – bár annak se rosszak –, hanem egy lehetőségként arra, hogy létrejöjjön egy személyes, csendes kapcsolat a felhasznált gondolat, a kerámia és az ember között. Egy kis csend, egy kis idő, amit valaki magára fordít. Ez lehetne romantikus ideál is, de nálam minden­napi tapasztalás. A csendben, egy kávé mellett formálódik a gondolat és a figyelem, amely nélkül képtelen lennék dolgozni. Hiszem, hogy az irodalom, a művészet – és ki­csit talán a kézművesség is – hidakat képes építeni múlt és jelen, ember és természet, ember és ember között. A természet is hasonló vi­szonyítási pont számomra. Az ember számára alapélmény kellene legyen, mégis egyre kevésbé evidens ebben a világban. Számomra lét­elem. Elengedhetetlen az ará­­nyok, a ritmus, az egyen­súly megtalálásában, fo­lya­matos inspiráció szí­nek­ben és formákban egy­­aránt. Kerámiáimon a termé­szet ele­mei leg­több­ször átalakulnak, leegy­sze­rűsödnek, néha alig fel­ismerhetők, de valamilyen formában mégis mindig je­len vannak. Ez a lelassulás azonban alapos megfigyelés nélkül nem tud létrejönni. Én egyszerűen nem tudok azzal a tempóval dolgozni, amit a mai világ diktál, így minden kerámia, ami a műhelyünkben készül, magában hordozza ezt a csendet, ezt a lassúsá­got, a lenyomatát ennek a töré­keny, megfigyelő pillanatnak. A természet és a költészet tehát nem témák számomra, hanem viszonyítási pontok. Mindkettő arra tanít, hogyan nyugodtan le lehet lassulni, el lehet csendesedni és fi­gyelmesebben kapcsolódni egy­­máshoz, a tárgyakhoz, a pillanathoz, egyszerűen ma­gá­hoz a világhoz.

– Egy régebbi installációjának a központi motívuma a fa, amelyet rendkívül összetett szim­­bólumként értelmez. Ho­­gyan jutott el ehhez a gondolati rétegzettséghez, és miért érezte fontosnak, hogy éppen a hiány felől közelítsen a témához?

– A természethez való vi­szonyunk nem valamiféle el­vont fogalom, hanem min­dennapi döntések sorozata: hogyan élünk, mit használunk, mit tekintünk értéknek. Ennél a munká­nál elsősorban a kap­csolódás törékenységét vizs­gáltam. Azt, hogy hogyan la­zul, szakad meg vagy válik lát­hatatlanná a természet és az ember közötti viszony. A fa számomra különösen erős szim­bólum, sokféle fe­lületen használom. Egy­szerre hordozza az élet, a nö­vekedés, a stabilitás kép­zetét, ugyanakkor, ki­vá­gott álla­potában, a kiszol­gál­ta­tott­ságét és a halálét is.

– Erdélyben gazdasági erő­forrás a sokat emlegetett „zöld arany”, ezért különösen érzékeny kérdés, hogy miként bánunk vele. Ez az installáció nem ítélkezni szeretne, hanem kérdezni inkább, hogy hol húzódik a határ a használat és a kizsákmányolás között? Mikor válik a kapcsolat egy­oldalúvá?

– Igazából egy kísérlet volt arra, hogy egyfajta új szerepbe helyezzem ezeket a kivá­gott fákat, olyan hordozóként állítsam a térbe, amelyen ke­resztül újra létrejöhet vala­miféle kapcsolódás. Nem a megoldás érdekelt, nem egy konkrét üzenetet akartam át­adni, a célom inkább az volt, hogy a néző megálljon, és valamilyen viszonyba ke­rüljön azzal, amit lát, és a saját élményein, emlékein, vi­szonyain keresztül valahogy kapcsolódjon hozzá. Ha létre­jön egy pillanatnyi elcsen­de­sedés, egy felismerés vagy akár egy kényelmetlen kérdés, akkor már megtörtént valami.

– Székelyföldön a fa nem­csak természeti elem, hanem gazdasági kérdés is. Alkotóként mennyire érzi feladatának, hogy erre a feszültségre ref­lektáljon? Hol húzódik az ön számára a határ művészet és társadalmi felelősség között?

– Igen, itt a Székelyföldön a fa valóban egyszerre otthon, emlék, egyféle identitás­hor­dozó, ugyanakkor fontos meg­élhetési forrás is, ezért ehhez a témához nem lehet kívülálló­ként viszonyulni. Még­sem érzem feladatomnak, hogy direkt módon állást foglaljak, vagy megoldásokat kínáljak egy ennyire összetett társadalmi és gazdasági kér­désben, keveset is fog­lal­koztam a témával. Tárgy­alko­tóként inkább abból a személyes kapcsolatból indu­lok ki, amit a vidékkel, a tájjal, az erdővel mint élő jelenléttel kialakítottam. Amikor a természet tárgyai megjelennek a munkáimban – mindegy, hogy az egy fali­kép, egy utazóbögre vagy egy installáció –, akkor nem közvetlen kritikát fogalmazok meg, hanem finoman elto­lom a néző tekintetét a hasz­nálat felől a viszony irá­nyába. Számomra valahol itt húzódik a művészet és a társadalmi felelősségvállalás határa. Nem kampányszerű megszólalásokban, hanem abban a lassú, hétköz­napi figye­lemben, ami érzéke­nyítésre is alkalmas. Ha valamelyik tárgy használata közben valaki egy pillanatra másként gondol a környezetére, az erdőre, a fákra  vagy a saját szerepére ebben a rendszerben, akkor az számomra már valódi fele­lősségvállalás.

– Azt mondja, az alkotásai nem megnyugtató válaszokat adnak, hanem kérdéseket tesz­nek fel. Ön szerint a mű­vészet feladata ma inkább a válaszadás vagy a kérdezés?

– Nem gondolom, hogy minden munkámnak kérdé­seket kellene feltennie, ne­kem eleve kevés koncep­tuális alkotásom van. A hasz­­nálati tárgyaim pedig in­kább jelenlétet, ritmust, nyu­­gal­mat közvetítenek. Sok min­den foglalkoztat, de nem érzem feladatomnak, hogy folyamatosan állítá­so­kat fogalmazzak meg. Ami­kor megszületik egy ilyen installáció, akkor sem a vá­laszadást érzem fel­ada­tom­nak, a kérdezés sokkal őszintébb pozíció, és tényleg nem a válasz érdekel, amit egy tárgy ad, hanem sokkal inkább az a kérdés, amit nyitva hagy. 

– A műhelyükben készült legújabb lámpa már egy másik irányt képvisel: dizájntárgy, mégis túlmutat a puszta funkcionalitáson. Hogyan szü­letett meg ez a forma, és mikor érezte azt, hogy „több lett”, mint egy használati eszköz?

– Valójában bármelyik hasz­nálati tárgy hordozhat többletjelentést, ha figyelmes, lassú munkával készül, és ha a készítés körülményei is beépülnek a felületbe, a textúrába, az elkészített for­mába, de nem gondolom, hogy ez automatikusan minden esetben így kell történjen, sokszor a tárgy egyszerűen csak tárgy marad, és ez így van rendjén. A lámpa esetében azonban volt egy pont, ahol érezhetően elmozdult valami. A fényhez való viszonya miatt ez a darab nemcsak hordozza a funkciót, hanem párbeszédbe lép vele. A for­ma szinte emelvényként mű­ködik, nem elrejti, hanem megmutatja a fényt, valahogy tárgyként kezeli. Így ez a lámpa nemcsak világít, ha­nem egyfajta kompozícióvá válik, ahol forma, textúra és fény valamiképpen rea­gálnak egymásra. Amikor fel­gyújtottam, akkor vált nyilván­valóvá számomra, hogy itt egy olyan tárgyról van szó, amely képes kapcsolatba lépni a térrel is, és az emberrel is, aki benne van.

– Visszatekintve az eddi­gi életútjához: mi volt a leg­nagyobb fordulópont, ami meg­határozta alkotói szem­léletét?

– Azt hiszem, nem tudnék egyetlen, éles fordulópontot megnevezni. A különböző irá­nyok, amelyek ma is jelen vannak a munkámban, együtt léteztek a kezdetektől fogva. Ami talán változott, az az időhöz és a saját hangomhoz való viszonyom. Sokáig inkább a működtetés, a család, a gye­rekek, a mindennapok ritmusa határozta meg a tempót, és csak később érkezett meg az a tér – időben is, és belül is –, ahol a gondolkodás, az el­mélyülés hangsúlyosabbá vál­hatott végre. Ennek következtében vala­mennyit a hangom is változott, ma már bátrabban vállalom fel azt, amit gondolok és fontosnak tartok, és azt is egyre tudatosabban vállalom, hogy a tárgyaimon keresztül kulturális kérdésekhez is kapcsolódom. Ha mégis van fordulópont, akkor talán az, amikor már nemcsak dolgoztam némán, hanem véleményt mertem formálni a világ történéseiről, ter­mészetesen nem máshogy, csakis a saját nyelvemen, a kerámia nyelvén innen a fák alól, a műhely csendjéből.

– Az egyedi alkotások és a dizájntárgyak mellett létre­hozta a Beart márkát is. Milyen volt a fogadtatása eddig? Hogyan reagált a vá­sárló­közönség erre az irányra, és mennyire talált rá önre ebben a formában is az a közeg, amely az alkotásait követi?

– A Beart Ceramics való­­jában nem az egyedi al­kotások és a dizájntárgyak „mellett” jött létre, hanem ez volt az első lépés, jóval korábban, a kezdetekkor. Egy fiatalon hozott döntés, amely azóta is minden munkám kerete. A márka égisze alatt szü­letnek meg a használati tárgyak, az ékszerek, a lám­pák, a faliképek, és ami­kor lehetőség adódik, in­stal­lációk vagy auto­nóm alkotások is. Ez egy, a fér­jemmel, Elemérrel kö­zösen működtetett, keres­kedelmi alapon működő csa­ládi vállalkozás, amely szük­­ségszerűen alkalmaz­ko­dik a különböző vásárlói igé­nyekhez. Ezek a tár­gyak teremtik meg azt a hát­teret, amelyben olykor a kí­sérletezés, az elmélyültebb munka és a lassúbb alkotás is lehetségessé válik. A Beart Ceramics szá­momra nem egy külön irány, hanem egy rendszer, amelyben nem válik ketté az alkotás és a mindennapi munka. Ez a márka számomra mindig a kapcsolódások tere volt, egy átjáró a különböző ér­tékrendű kulturális terek között. Az évek során ezek a tárgyak nagyon különböző kö­zegekben találtak otthon­ra: múzeumi környezet­ben, irodalmi eseményeken, di­zájn­kiállításon, könyvünnepen vagy éppen egy kávézó min­den­­­napjaiban. Ez szá­mom­ra csak azt bizonyítja, hogy van igény az átjárásra, és ezek a tárgyak hidat képeznek különböző világok, emberek és értékrendek között.

– Mit tart ma a leg­fon­tosabbnak tárgyal­kotó­ként: az anyag tiszteletét, az üzenet erejét vagy azt, hogy kapcsolat jöjjön létre ember és tárgy között?

– Számomra minden a csend­­del kezdődik. Azzal a bel­­ső csenddel, ahonnan ki­szo­rulnak a külső elvárások, és ahol a kis dolgok is értelmet nyernek. Csak ebben a térben tudok valóban jelen lenni. Eb­ben a csendben tudok iga­zán kapcsolódni az anyaghoz is. Az agyag tisztelete és a benne rejlő lehetőségek iránti érdeklődés és kíváncsiság alap­vetés számomra. És ahogy már meséltem, az utóbbi idő­ben erősödött bennem az igény, hogy időnként bizonyos tárgyak világosabb üzeneteket is hordozzanak a lassúbb, tu­datosabb élet, a környezeti fe­­le­lősség vagy a belső sza­badság fontosságáról. Mind­ezek azon­ban végül egy pontba fut­nak össze: számomra a leglé­nyegesebb mindig a kap­csolat. Kapcsolat ember és tárgy, ember és természet, em­ber és ember között.

– Milyen kérdések foglal­koz­tatják önt mostanában leg­in­kább, amelyek talán a következő munkáiban ölte­nek majd for­mát?

– Leginkább az foglalkoz­tat, hogyan lehet nyitott lélekkel, „felfelé élni” a hétközna­pok sűrűjében. Valahogy mégis ész­­revenni a magasztos, csen­des pillanatokat, miköz­ben nem fordítjuk el a fejünket attól, ami körülöttünk történik. Egyre erősebben érzem a vi­lág feszültségeit, ezért fontos számomra, hogy ezek a tárgyak ne csak menekülést kínáljanak, hanem alkalomadtán fino­­-
man kérdezzenek, reflektálja­nak a maguk csendes hangján. Nin­­cse­nek éles határaim: a mun­kámban egyszerre van jelen a kézművesség, a dizájn és az autonóm alkotói atti­tűd. Végső soron ezek mind ugyanarra keresik a vá­laszt: hogyan tud egy tárgy kapcsolódási ponttá válni em­ber és természet, múlt és jelen, belső csend és a külvilág között.