Statika vagy dinamika?
Azt mondják (bár sosem értettem), hogy a tested egy templom. Persze tudom, legyenek a falai mozdulatlanok, a csarnokai csendesek, a belső rendje pedig kikezdhetetlen. Egy templomtestű ember nem hibázhat, nem dőlhet meg, nem repedezhet a vakolata, és főleg nem rugaszkodhat el túl messzire a földtől. Mindig ügyelnie kell a látszatra, a tisztaságra, arra a kimért és néha fojtogató áhítatra, ami elvárja, hogy mozdulatlan, súlyos és komoly maradjon. De mi van akkor, ha egy lélek nem akar térden állva, suttogva élni? Az élet nem egy halk, melankolikus zsoltár, hanem egy harsány, lüktető és szabálytalan ritmus.
Én, köszönöm szépen, jól vagyok, de az én testem nem templom. Az enyém ugrálóvár.
Nem azért inog, mert gyenge vagy instabil, hanem mert minden porcikája él. Úgy lett kitalálva, hogy felfogja az ütéseket, elnyelje a becsapódásokat, és a legmélyebb pontról is ruganyosan visszalökjön az ég felé. Az ugrálóvár nem a mozdulatlanság emlékműve, hanem a dinamika szimbóluma, ott van benne a végtelen szabadság: szabad nagyot ugrani, szabad a levegőben kalimpálni, és ha kell, szabad szép ívben, de puhára esni is.
Az ugrálóvár-lét titka a belső feszültség és az az életerő, ami nem engedi, hogy tartósan a földön maradjunk. Itt nincs szükség fojtogató tömjénfüstre, feszengő csendre és suttogásra, itt nevetés van, zaj és állandó, dacos jókedv. Mert a szentélyek az örökkévalóságnak és a némaságnak épülnek, de élni, nevetni, és minden bukás után újra az ég felé pattanni csak egy ugrálóvárban lehet igazán. Lehet, hogy nem vagyok monumentális, és nem hirdetem a gránit szilárdságát, de legalább minden mozdulatommal tudtára adom a világnak: mozgásban vagyok, élek.
